Jack Holland: Nőgyűlölet (1. rész)

Jack Holland (1947-2004) ír újságíró többéves kutatómunkájának eredménye ez a könyv: a nőgyűlölet felkavaró, megrázó története. A nőgyűlölet szó megjelenését a magyar szótörténet 1799-re keltezi, angol változata, a misogyny 1656-ben jelent meg először, jóllehet az, amit a szó jelöl, már évezredek óta létezett. És létezik a mai napig. Pedig nem kellene. „Aki ezt a könyvet elolvassa, szemlesütve fog a nőktől bocsánatot kérni.”

A mű eredeti címe Misogyny, 2006-ban jelent meg Londonban, azóta több nyelvre lefordították, 2008-ban hetekig vezette a német toplistákat.
A 3. fejezetet adjuk közre több részben.
Fordította Vallasek Júlia. A könyv hamarosan megjelenik a Bookart Kiadó gondozásában.

Jack Holland

Nőgyűlölet
A világ legrégibb előítélete

3. fejezet
Az isteni közbelépés. A nőgyűlölet és a kereszténység terjedése

A kereszténység apró szektából való világvallássá növekedése sosem látott jelenség az emberi történelemben. Ugyanilyen példátlanul erős és összetett nőgyűlölő világszemlélete is, amely alapvetően három forrásból táplálkozik.

Az őskeresztények átvették a zsidóktól az ember bukásának mítoszát, ahogy a bűn és a mélységes szégyenérzet fogalmát is. Később a görögöktől átörökítették Platón dualisztikus filozófiáját és Arisztotelész „tudományos” bizonyítékait a nők született alacsonyabbrendűségére. Ehhez a hatékony főzethez keverte a kereszténység a maga egyedi központi dogmáját, miszerint Isten, Jézus Krisztus személyében, beavatkozott az emberi történelembe, hogy megmentse az emberiséget a haláltól, a bűntől és a szenvedéstől, vagyis a nők által előidézett bukás minden gonosz következményétől.

A keresztények átvették a zsidók történelemfelfogását, mely szerint a történelem nem más, mint Isten előre meghatározott, fokozatosan feltáruló terve: a választott egyház került a választott nép helyére, valahogy úgy, mint századokkal később, amikor Karl Marx a választott osztály vállára borította a történelmi determinizmus köpenyét. De sem azelőtt, sem azóta nem akadt olyan merész vallás, amely azt állította volna, hogy Isten éppolyan valós történelmi személy volt, mint Julius Caesar vagy Marilyn Monroe, és üdvösségben csak azoknak lesz részük, akik ezt elismerik. Ez a hit az isteni kinyilatkoztatás erejével ruházta fel a keresztény egyházat. Egy agresszíven térítő és mindenható intézménnyel a háta mögött a keresztény tan életveszélyessé vált, különösen az eretnekek és a nők számára. A sors keserű iróniája, hogy a kereszténység első három századában éppen a nők jelentették szokatlan sikere kulcsát, lévén, hogy az új vallás az antik világban hallatlan szabadságot ígért nekik.

A zsidó nőgyűlöletnek már a keresztény tanokba való beolvadása előtt is hosszú volt a története. A világ nagy része számára mindez azonban továbbra sem bírt volna jelentőséggel, ha valamikor az időszámításunk szerinti első század közepén nem történnek bizonyos események, és nem tűnik fel egy Jézus nevű, jelentéktelen próféta. A judaizmus különféle, egymással mindig perlekedő ágazatai közt egy újabbnak a megjelenése akkoriban aligha szúrt szemet valakinek. Ha abban az időben lettek volna újságok, a szalagcímek inkább Sejanusnak, Tiberius császár kegyencének véres bukásáról, a római elit zavargásairól szóltak volna. Mindarra, ami Júdeában történt, nem vesztegettek volna pár szónál többet. A kereszténység századok során kiteljesedő, hatalmas győzelmének köszönhetően azonban egy kicsi és politikailag jelentéktelen embercsoport néhány szólása és szokása csaknem univerzális jelentőségre tett szert. A teremtés mítosza, ahogy azt a Biblia leírja, ma mintegy kétmilliárd keresztény ember hitének középpontja, akik 260 országban élnek, vagyis a Föld teljes lakosságának egyharmada örökölte azt a mítoszt, mely a nőket okolja az emberiség szenvedéseiért.

A görög nőgyűlölettel ellentétben a zsidó verzió, a valláshoz hasonlóan, megmaradt a közmondások, a parabolák és a szokások szintjén. Filozofálás helyett a zsidók sűrűn kommentálták és gazdagon értelmezték szent szövegeiket. A két teremtésmítosz közötti hasonlóság azonban jól kivehető. Hasonlóan a görög mítoszokhoz, a zsidó hagyományban is Isten teremtette az első embert, Ádámot, mégpedig autonóm lényként, aki boldogan, elégedetten élt az Édenkertben. Egyedül az istenséggel áll kapcsolatban. Éva, akárcsak Pandóra, utólagos kiegészítés. Ádám oldalbordájából készült, mert Isten úgy gondolta, Ádámnak „segítségre” van szüksége. Görög társnőjéhez hasonlóan Éva is engedetlen, megszegi Isten parancsát, mely szerint nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből. „A kígyó ámított el engem, úgy evém”¹ – ismeri be meglehetős hidegvérrel Éva. (1Móz 3,13)

Az Ószövetség istene legalább olyan bosszúállónak bizonyul, mint Zeusz. Azt mondja Évának:

„Felette igen megsokasítom a viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad.” (1Móz 3,16)

Az Ádámnak szánt üzenet is egyértelmű: „…ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között.” (1Móz 3,15)

A judaizmus erkölcsi világa nagymértékben különbözött a klasszikus világétól, mégpedig éppen azokban a vonatkozásokban, amelyek aztán a kereszténységen keresztül nagymértékben befolyásolták a nőgyűlölet hőfokát. A judaizmus erkölcsi világrendjében a bűn fogalma dominál, mely ismeretlen volt a szomszédos görögök és rómaiak számára. Zeusz és istentársai megharagudtak ugyan egyes halandókra, de eltekintve attól a büntetéstől, amely Prométheusz gőgös elbizakodottsága miatt az egész emberiséget sújtotta, ritkán fenyegették a világot amiatt, hogy az emberek megszegték egyik vagy másik parancsukat. Jehova azonban könnyen haragra gerjed, mindenhol bűnt lát, és az Ószövetség jelentős részében úgy ül a mennyekben, hogy – képletesen szólva – rajta tartja ujját az atombombát kilövő szerkezet indítógombján.

„És mondta az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről, az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat és az ég madarait, mert bánom, hogy azokat teremtettem.” (1Móz 6,7)

Egy esetben be is tartotta a szavát, amikor vízözönt bocsátott a világra, és kiirtotta az emberiséget, Noé és családja kivételével, akit kiválasztott a föld újranépesítésére.

A bűn fogalmával együtt járt az emberi testtel kapcsolatos szégyen, mely teljesen idegen volt a görögök és rómaiak világától. A szégyen Éva törvényszegésének legelső következménye:

„És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei, s észrevevék, hogy mezítelenek, fügefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.” (1Móz 3,7)

A judaista hagyományból a kereszténységbe átkerült szégyenérzet mély nyomot hagyott az emberi szexualitáson. Meglepő módon mindez máig sem enyhült, a nőgyűlölet előtt pedig megnyitott egy újabb, romboló dimenziót.

A szégyenérzethez kötődött az a zsidó meggyőződés, melyet a kereszténység is örökölt, miszerint a szexualitás nem arra van, hogy örömöt szerezzen, hanem csakis a szaporodást szolgálja. Az erkölcsök javításán fáradozó rómaiak közül sokan (kétségtelenül saját hiábavaló próbálkozásaikra reflektálva) csodálták a zsidó családok erkölcsi szigorát. A házasságtörést keményen büntették: mind a csábítót, mind az elcsábítottat megkövezték. Mózes ötödik könyvéből tudjuk, hogy a szüzesség elvesztése hajadonok esetében halálbüntetést vont maga után:

„Ha pedig igaz lesz a vádolás, és nem találtatik szüzesség a leányban: akkor vigyék ki a leányt az ő atyjának háza elé, és az ő városának emberei kövezzék meg kővel, hogy meghaljon, mert gyalázatosságot cselekedett Izráelben, paráználkodván az ő atyjának házánál. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt.” (5Móz 22,20–21)

Tilos volt a homoszexualitás és a férfimag minden pazarlása, beleértve a szodómiát, az önkielégítést és az orális szexet is. Egy cseppet sem lehetett elpocsékolni a szaporodásra szánt matériából. Az Énekek énekének magasztos költészetétől eltekintve az Ószövetség viszonyulása az emberi szexualitáshoz meglehetősen komor és sivár, a nőkkel szemben csaknem ellenséges. Az Ószövetség istene magányosan és zordan trónol a magasban, teremtő, akinek érzelmei többnyire kimerülnek az irigységben és a haragban. Teremtményeinek szépsége legtöbbször nem tölti el büszkeséggel, vággyal pedig sohasem. Az olimposzi istenekkel ellentétben sem szerelmet, sem kéjvágyat nem érez. A bosszú lélektanának nagymestere, mindig készen áll, hogy választott népét megbüntesse, megfenyítse, amiért megszegték a mindennapi élet minden kis részletére kiterjedő 613 törvényének valamelyikét, és mindig kész lesújtani ellenfeleikre, hogy előkészítse az ítélet napját, amikor az igaz zsidók üdvözülnek, az emberiség többi része pedig a lángok közt martalékául válik a pusztulásnak.

1. A továbbiakban a Biblia Károli Gáspár-féle fordítását használom. (A ford. megj.)