Egy író kétszer: Bodor Ádám és Adam Bodor

Bodor Ádám nem szeret hosszan belebonyolódni egy gondolatba, és keveset árul el magáról, rövid, frappáns válaszokat ad. Mindez attól függetlenül érvényes, hogy a magyar közönséggel találkozik a Tranzit Házban, vagy a románnal a Cărturești könyvesboltban – egyébként mindkét eseményen Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője kérdezgeti.

A közönség összetétele mellett különbözik a két találkozó apropója is. A magyar esten főként az író legutóbb megjelent tárcakötetéről, Az utolsó szénégetőkről esik szó – gyaníthatóan azért, mert sok más témát kimerítettek már Bodor Ádám legutóbbi, két évvel ezelőtti látogatásán. A román közönség számára inkább könyvbemutatót tartanak, a fordító, Marius Tabacu jelenlétében.

A magyar est számomra talán legérdekesebb vallomása az, amit Bodor Ádám első, Magyarországon töltött éveiről mond: hogy leereszkedéssel, finnyáskodással, atyáskodással fogadták az Erdélyből érkezőt. És az író szerint ez a hozzáállás azóta sem akar kikopni a magyarországi gondolkodásból. Kiderül az is, Bodor Ádám világéletében irodalomközeli szakmákban gondolkodott. „Semmi tisztességes polgári foglalkozásra nem lettem volna alkalmas, esetleg meteorológusnak, de kiderült, hogy oda kemény matek- és fizika-tudás szükséges” – meséli.

És néhány érdekes részlet arról, hogyan születnek a Bodor-regények, -novellák. „Kerülöm, hogy belelássak a szereplők gondolataiba, még akkor is, ha egyes szám első személyben beszélnek. Magamból sem adok ki túl sokat, nem árulom el a szándékaimat” – mondja az író, aki nem tartja magát „profi” írónak, nem érzi az alkatához illőnek a nagyregényt.

Legkedvesebb műve a Sinistra körzet: „vagy tízszer elolvastam, az a kedvenc olvasmányom”, árulja el. Az érsek látogatását viszont egyszer sem olvasta azóta, hogy megjelent – a kötet úgymond megrendelésre készült, a frankfurti könyvvásárra kérte tőle a nürnbergi kiadó. Bodor Ádám pedig úgy érezte, nem volt lehetősége hagyni a történetet a maga ideje szerint kifutni.

Kiderül az is, az író kifejezetten kerülte a romániai vonatkozásokat írásaiban, a helyszínekkel félre akarta vezetni az olvasót. Sikerrel járt: elmeséli, egy német kritikus az ukrán-bolgár határon képzelte el a Sinistra körzetet. A helyszín egyébként a román nyelvű beszélgetésen is visszatérő téma, ám az író ott sem árul el sokkal többet – csak annyit tudok meg pluszban, hogy a Sinistra körzet tájait a Radnai havasok inspirálták, ahová Bodor Ádám gyakran kirándult.

A harminc éve Magyarországon élő író folyékonyan beszél románul, csak néha kell rákérdeznie egy-egy kifejezés megfelelőjére. Igaz, itt a kérdések mellett többet mondanak el róla beszélgetőtársai. Balázs Imre József a Zona Sinistra-ról megjelent kritikákból idéz: ha Kafka írta volna a Száz év magányt, akkor Macondo lett volna Dobrin City a Sinistra körzetből – írja az egyik blogger.

„Bodor Ádám könyveiben minden természetesnek tűnik, amíg az ember rá nem döbben, hogy hatalmába kerítette a természetellenesség. Mindennek úgy kell lennie, ahogy van, másképp nem is történhetne semmi” – fejtegeti Marius Tabacu. Szerinte a kötetek fontos szereplője a természet – az egyetlen olyan szereplő, amelyet a diktatúrának nem sikerül legyőznie.

Az író magyar és román nyelven is azzal hárít el egy-egy kérdést: nem szeret az irodalomról beszélni, az irodalomelmélet az irodalomtörténészek dolga, ő pedig nem tartozik közéjük. És hogy miért lett Bodor Andrej a Sinistra körzet egyik szereplőjének neve? Mert jobb nem jutott az eszébe, feleli az író. A román közönséget ugyanúgy sikerül megnevettetnie, mint egy nappal korábban a magyart.