Jack Holland (1947-2004) ír újságíró többéves kutatómunkájának eredménye ez a könyv: a nőgyűlölet felkavaró, megrázó története. A nőgyűlölet szó megjelenését a magyar szótörténet 1799-re keltezi, angol változata, a misogyny 1656-ben jelent meg először, jóllehet az, amit a szó jelöl, már évezredek óta létezett. És létezik a mai napig. Pedig nem kellene. „Aki ezt a könyvet elolvassa, szemlesütve fog a nőktől bocsánatot kérni.”
A mű eredeti címe Misogyny, 2006-ban jelent meg Londonban, azóta több nyelvre lefordították, 2008-ban hetekig vezette a német toplistákat.
A 3. fejezetet adjuk közre több részben.
Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész
Fordította Vallasek Júlia. A könyv hamarosan megjelenik a Bookart Kiadó gondozásában.
Jack Holland
Nőgyűlölet
A világ legrégibb előítélete
3. fejezet
Az isteni közbelépés. A nőgyűlölet és a kereszténység terjedése
A kereszténységgel új eszme jelent meg a világban, az üdvözülés gondolata. Hitük erősödésével a keresztények egyre inkább azt vallották, hogy az üdvözülés csak a szexualitás elutasítása árán lehetséges. Ez a felfogás a harmadik század folyamán erősödött meg, és radikális, korábban ismeretlen erejű nőgyűlölettel társult.
Mindezek hátterében az a Jézus halála után kétszáz évvel bekövetkezett válság húzódott meg, ami miatt csaknem kipusztult a nyugati civilizáció. A válság ezúttal erősebben kihatott arra, ahogy az emberek önmagukról gondolkodtak és éreztek, mint amennyire az időszámításunk előtti ötödik században a peloponnészoszi háború hatott az athéniakra. Az örökösödési háborúk sora belülről gyengítette Rómát. 235 és 28423 között húsz császár követte egymást a trónon, a kontrollálhatatlan infláció az egész birodalmat gazdasági összeomlással fenyegette. Barbár hordák törtek át a határokon, mélyen behatolva a birodalom korábban csendes provinciáiba. Hétszáz év után először Rómát masszív falakkal kellett körülvenni.24 A római imperátor térdet hajtott egy perzsa király előtt.25 Két nagy, ma himlőként és kanyaróként azonosított, járvány26 dühöngött a nagyvárosokban és a környező vidéken, elpusztítva a lakosság egynegyed/egyharmad részét, tovább mélyítve az amúgy is súlyos népesedési válságot. A földi világ ritkán mutatkozott mulandóbb, ideiglenesebb helynek. A csapások és kétségbeesések évtizedei alatt nőtt a leggyorsabban a keresztények száma, a korszak végére több mint hatmillió hívőről beszélhetünk: ekkora erővel már komolyan számolni kellett.27
Pál apostol óta a kereszténység mindig is meglehetősen ambivalens módon viszonyult a szexualitáshoz. A korai keresztények még abban a boldog hitben éltek, hogy közel van Jézus visszatérése, ezért ezek a problémák hamarosan megoldódnak. De ahogy telt az idő, az életérzés is megváltozott.
Origenész (185–254) a korai egyház első valódi filozófusa úgy döntött, nem vár tovább a mennyei királyságra, a test és a lélek konfliktusát úgy oldotta meg, hogy kasztráltatta magát.28 A harmadik és a negyedik század során a hús csábításainak való ellenállás radikális formát öltött a test teljes elutasításában. Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire [A Római Birodalom hanyatlása és bukása] című művében rávilágít arra, hogy a keresztények „gyűlölték saját létezésüket”, csupán átmeneti, elszenvedni való állapotnak tartották. Egyesek „bojkottálták az anyaméhet”. Egy kereszténnyé lett fiatalasszony azzal utasítja el a férjét: „Nincs hely számodra mellettem, mert az Úr Jézus, akivel egyesülök, jobb, mint te.”29 Egy másik fiatal nő azzal jelzi, hogy elutasítja a házasságot és a szaporodást, hogy közli a szüleivel, nem mosakszik többé. Később Szent Jeromos (342–420) a „nyomorúságosan piszkos Paulát” keresztény női eszményképként dicséri.30 Brown szerint: „az ágy varázsának megtörése a világ varázsának megtörését jelentette”.31 A szexualitáshoz való ellenséges viszonyulása, a házas állapot becsmérlése és a szüzesség rögeszméje miatt a korai kereszténység az egyik legmélyebben családellenes mozgalom, amely valaha létezett.
Ez a családellenes életérzés a birodalom keleti felében a militáns aszkézis erősödésében fejeződött ki a legradikálisabban. Nem meglepő, hogy a nőgyűlölet bölcsőjeként szolgáló Földközi-tenger keleti részén találkozhatunk a nőgyűlölet legmélyebb és legirritálóbb megjelenési formáival. Keresztelő Szent János bibliai példaképül szolgált azok számára, akik a sivatagban akartak élni, sáskán és vadmézen. Jézus maga is negyven napot és negyven éjszakát töltött a pusztaságban. A harmadik és negyedik század során a „sivatagi atyáknak” nevezett szerzetesek ezrei vonultak vissza a világ elől Szíria és Egyiptom sivatagaiba, barlangokban vagy primitív kunyhókban, sőt időnként oszlopok tetején laktak, hol magányosan, hol kis közösségekben. De a társadalomból sokkal könnyebb elmenekülni, mint a test elől: a testnek ugyanis megvan az a sajátossága, hogy velünk jön, magával hozva a vágyakat és a szükségleteket, különösen azokat, amelyek a nőkhöz kötődnek.
Fotó: Flickr, Matthew Kuhns
„Kínozd az érzékeidet, mert kínzás nélkül nincs mártíromság” – tanácsolja egy öreg szerzetes a fiatalnak.32 Az ágy varázsa az önutálat rémálmává változott, a pszichopatologikussá vált nőgyűlölet másodosztályú horrorfilmbe illő jeleneteket produkált. A kéjvágytól kínzott aszkéta szerzetes kiásta egy nő rothadó hulláját, köpenyét belemártotta a bomló húsba, megszagolta, majd a köpenybe temette az arcát. Abban reménykedett (és nyilván nem ok nélkül), hogy ez majd egy életre elveszi a kedvét a nőktől.33
Időközben Nyugaton a kereszténység más, mélyreható változásokon ment át, melyek szintén alakították a nőgyűlölet történetét. Vallásként és kulturális hatalomként a kereszténység annyira megerősödött, hogy a hatóságok kénytelenek voltak hivatalosan is elismerni. 313-ban Constantinus császár (306–337) kiadta a vallási toleranciát hirdető Milánói Ediktumot. A római pápa által irányított egyetemes egyház segítségével a kereszténység egyre inkább uralkodó vallássá vált. A vallást szabályozó klerikusok egyre szigorúbban korlátozták a nők szerepét. Néhány évvel korábban az elvirai zsinat egy sor, a nők társadalmi- és szexuális életét korlátozó szabályt iktatott be. A papok házasemberek maradhattak, de nem élhettek nemi életet a feleségükkel. Keresztények nem kerülhettek nemi kapcsolatba zsidókkal. A behozott nyolcvanegy szabályból harmincnégy a házasságot és a nők viselkedését korlátozta, különösen a nők szerepét az egyházon belül. Mintha a tanácsban résztvevő papok a nőkön álltak volna bosszút, amiért önmegtartóztatást parancsoltak magukra.34
Hét évvel a Milanói Ediktum után Constantinus, az első keresztény császár bebizonyította, hogy milyen szigorú is az egyre terjedő abszolutista erkölcs. Olyan törvényt hozott, amely halálbüntetést szab ki minden olyan szűzre és kérőjére, akik elszöknek otthonról. Ha netán egy rabszolganő segített nekik ebben (és a szolgákat mindig együttműködéssel gyanúsították), halálbüntetés várt rá: olvasztott ólmot öntöttek a torkába. „A női nem változékonyságának és ingatagságának” okán nem számított, hogy a fiatal nő beleegyezett-e a szökésbe, vagy sem.35 Szolón és Cato egykori, hátborzongatóan brutális nőgyűlöletére emlékeztet mindez.
A növekvő intolerancia más módon is megnyilvánult. Theodósziusz (379–395), a jámbor katolikus császár uralma alatt keresztény csőcselék garázdálkodott a római Fórumon, leverték a Vesta-szüzek szobrainak fejét (vandalizmusuk eredménye a mai napig látható), pogány templomokat támadtak meg, zsinagógákat gyújtottak fel.36 A test elleni harc 393-ban véget vetett az olimpiai játékoknak, lévén, hogy az atléták korábban meztelenül versenyeztek. A test mint a művészet tárgya jó ezer évre eltűnik a Nyugat szeme elől. 390-ben ismét megmutatkozott, mit jelent, ha az egyház szigorúan szabályozni kezdi a szexuális viselkedést: megtámadták a (Rómában századokon át virágzó) homoszexuális bordélyokat. Az ott talált prostituáltakat megégették. Az volt a bűnük, hogy a nő szerepét játszották a nemi aktusban. A nemek közti különbséget isteni elrendelésnek és ezáltal örökérvényűnek tekintő új ortodoxia szemében ez súlyos bűnnek számított. A korai kereszténység sokkal rugalmasabban értelmezte a nőiség és a férfiasság kérdését. Ez a rugalmasság, átjárhatóság mind gondolatban, mind viselkedésben véget ért. Az igazhitű katolikusok elkezdték meghatározni azokat a zárt (társadalmi, morális, vallási, gondolati és szexuális) kategóriákat, amelyekben nők és férfiak olyan rögzített helyet kaptak, mint amilyen rögzített odafent a csillagos mennybolt.
Ha a kereszténység mélyre gyökerező dualizmusát test és lélek, ember és Isten, férfi és nő, a szellemi és érzéki világ közötti ellentét filozófiai vonatkozásában akarjuk szemlélni, további bölcseleti vizsgálódásra van szükség.
A korai kereszténység olyan távol állt a filozófiától, mint a modern amerikai protestantizmus. Evangéliumában a hiten alapuló reveláció kedvéért átlépett az ésszerűségen. Tertullianus megvetéssel utasítja el azt a gondolatot, hogy a „görögök” (így nevezte a filozófusokat) bármi hasznára lehetnek a kereszténységnek. Az egyetlen fontos kivétel János evangéliuma, annak hangsúlyozottan platóni gondolatával: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” (Jn 1,1)
Az Ige azonos Platón tökéletes formájával, amely az időtlen tökéletesség állapotában az érzékeken túl, az abszolút valóságban létezik. Ezt a valóságot a keresztények az egyetlen igaz Istennel azonosították.
„És az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)
János szerint az örökkévaló isteni jelenlét tökéletessége Jézus személyében lépett be a történelembe. Platón „tökéletes formája” emberré vált, az eszményi egyesült a valóssal, véget vetve a dualizmusnak. A kereszténység legmélyebb ellentmondása tehát abban rejlik, hogy mégis próbálta módszeresen alkalmazni a platonizmust (átváltoztatva katolicizmussá), hogy bölcseleti magyarázatot találjon a keresztény világlátás alapját képező kettősségekre.
Két oka is van annak, hogy a katolikus vallás olyan könnyedén átvette Platón gondolatait: a platonizmus mind bölcseleti, mind társadalmi szinten vonzónak bizonyult. Platón elmélete a formákról remekül illett egy olyan valláshoz, amely az eljövendő világ fontosságát hangsúlyozta, és megvetette a jelenlevőt. Az Államban kifejtett társadalomelmélete vonzónak tűnt az egyre kifinomultabb hierarchikus rendszert kiépítő egyház szemében, élén a papsággal mint uralkodó osztállyal. Platón őreihez hasonlóan a papok megértik a tökéletes igazságot, hirdetik azt a hívőknek, és megvédik őket az eretnekektől. Bertrand Russel szerint Origenész kezdte el a platóni gondolatok és a zsidó írások szintetizálását. De Szent Ágostonra (354–430), Platón óta a legnagyobb gondolkodóra hárult az a feladat, hogy felépítse a keresztény világlátást és azon belül egy, a nőgyűlöletet is szellemileg aládúcoló filozófiai rendszert.
Fotó: Flickr, Keylime Steve
Aurelius Augustinus egyszerű emberek fiaként született a mai Kelet-Algériában. Családja a kereszténység terjedésének jellegzetes mintája: anyja, Monica keresztény volt, apja, Patrik pogány, kevéssel a halála előtt tért meg. Az értelmes, bonyolult érzelmek közt hánykolódó, szexuálisan aktív Ágoston tizenhét évesen már egy karthágói ágyassal élt együtt. Monicát ez kétségbe ejtette, ő azt szerette volna, ha fia keresztény lesz, és magasabb rendű dolgoknak szenteli az életét – valahogy úgy, ahogy később az ír anyák forrón imádkoztak azért, hogy fiaikból papok legyenek. Ágoston előbb diák volt, majd nyelv és irodalomtanár lett, előbb Karthágóban, majd Rómában és Milánóban élt. Évekig kacérkodott a manicheizmussal, majd kozmológiájának inkoherens voltára hivatkozva, elutasította.37 Ágoston előbb Platónra talált rá, csak aztán az Úrra.
Ágoston a történelem egyik vízválasztó személyisége. A csaknem ezer évig tartó klasszikus ókor és a keresztény civilizáció határán áll. Ő az első embere az antikvitásnak, aki kiváló művében, a Vallomásokban feltárja belső harcait. Mintha egy televíziós talk showba csöppennénk, ahol a vendég felfedi legmélyebb szégyenét, legnagyobb szerelmét, legszörnyűbb bűneit, legszentebb céljait. Ezerhétszáz évvel korábbi „műsor”, de egy Oprah Winfrey-beszélgetés aktualitásával. Az Istent kereső Ágoston nyugtalanságának középpontjában a test vágya és az akarat törekvése közti harc áll, az a mély kettősség, amelyet Ágoston Platón filozófiai eszköztárának segítségével a katolicizmus lényegévé tesz. Kétségbeesett kiáltása a Pál apostolét idézi fel, noha erejét és komplexitását nem tudja fölülmúlni:
„Megérkeztem Karthágóba, s körülrajzott engem a züllött szerelmek raja minden oldalról. (…) Így a vonzalom forrását testi vágyakozásaim piszkával fertőztem meg, szemérmes derűjét szenvedélyem törölte le, s jóllehet valójában ennyire piszkos és jellemtelen voltam, gonosz hiúsággal vigyáztam, hogy finom és előkelő úrnak tartsanak.”38
Testi vágyai rabbá teszik: „Engem az érzékiség nyavalyája tartott láncon, halálra hervasztó gyönyörűséggel viseltem bilincsét, s remegtem a szabadulástól.” „Mélyen beleragadtam a gyönyörűségbe.” Annyira undorodik az ember testiségétől, hogy a disznókhoz hasonlítja azt: „Hús és vér sarában fetrengünk” – állítja.
Kései munkájában Az Isten városáról-ban kötelezően visszatér erre a témára. Az ember bukásával kapcsolatban ezt írja:
„Ekkor kezdett a test a lélek ellen sóvárogni, és mi ezzel a küzdelemmel születünk. Az első engedetlenség következményeként testünkben hordozzuk a halál csíráját, megromlott természetünk folytán tagjainkban a halál harcát avagy győzelmét.”39
A kéjvágy pokla azóta is elkísér bennünket. Ágoston számára ez a küzdelem csak magasabb síkon dőlhet el. Olvasta a platonisták latinra fordított műveit, és rájött, hogy azokban mindegyre elsikkad Isten és az ő világa. Az eszme, a tiszta forma, az örök és változatlan számára Istennel azonos. A platonikus elképzelés a magasabb szellemi valóságról bizonyos értelemben megfelelt Ágoston kétségbeesett kitörési próbálkozásainak a testi vágy börtönéből. Platón szellemi mennyországa azonban túl elvontnak és távolinak bizonyult, és legfőképpen nem ígért megváltást és örök életet: azért van ma oly sok milliónyi keresztény és olyan kevés platonista. És ezért tért át Ágoston 386-ban a keresztény hitre.
Ágoston hozzájárulása a nőgyűlölethez a Vallomások második könyvének egyik bekezdésével foglalható össze:
„…vétkemnek semmi más oka nem volt, mint maga a bűn. Undok volt, s én ragaszkodtam hozzá. Ragaszkodtam tulajdon romlásomhoz, ragaszkodtam hibámhoz, nem ahhoz a dologhoz, ami miatt hibáztam, hanem magához a hibához. Jaj, az én szennyes lelkem elszakadt erősségedtől, s vesztébe rohant, nemcsak tettei bűnösségével, hanem magának a bűnnek kívánságával.”
A bukásnak ez a gondolata az ember édenkertből való elűzetésének zsidó mítoszából öröklődött. Ehhez Ágoston egy újabb, még ijesztőbb méretű bukás mítoszát társítja: a platóni bukást. A tiszta formától való eltávolodás a keresztények számára az Istennel való időtlen tökéletességű egyesülésből való kiszakadás és a vággyal, szenvedéssel és halállal teli, múlékony világban való élés. Mindez a fogantatással kezdődik. Fogantatásunk percétől fogva bűnösök vagyunk, ez az eredendő bűn. Ahogy Ágoston mondja a zsoltárt idézve, „bűnben fogantatunk” már az anyaméhben. A kegyelemből való kiesés eszköze a nő. Akként is, hogy Éva engedetlensége vezetett a paradicsomból való kiűzetéshez, és platóni értelemben is: a nő jelképezi a hús vágyakozását, hogy önmagát mindig újrateremtse. Így eltávolodunk Istentől a múlékony életbe, melyben (testünk miatt) örökösen Isten ellen lázadunk. Kívánjuk ezt a bukást, és lázadásunk legegyértelműbben a nemi vágyban nyilvánul meg. Az eredendő bűn miatt „az ember, aki lehetett volna testében szellemi lény, szellemében vált érzékivé” .40
Ágoston, ahogy a többi keresztény is, hitte, hogy a lázadás e körforgását csak a test leigázásával lehet megtörni. Sokáig képtelen volt erre, ezért vette fel olyan későn a keresztséget.
„Hívságok és az üresfejűek oktalanságai, régi szenvedélyeim tartottak vissza. Hozzátapadtak húsomhoz, és azt suttogták: Szabadulni akarsz tőlünk? E perctől fogva soha többé nem leszünk veled, soha de soha. E perctől fogva ez meg az örökre tilos számodra.”41
Az eredendő bűn fogalmával összefüggő tanainak nőgyűlölő felhangja ellenére Szent Ágoston viszonyulása a női nemhez bonyolult. Nem gondolta, hogy a nő eredendően gonosz. Az Isten városáról-ban hangsúlyozza: „a nő neme nem hiba, hanem természet”. A vággyal való rettenetes küzdelem gyötrelmei, melyeket olyan érzékletesen idéz fel, világosan mutatják, hogy a nőgyűlölet gyökere a férfi harca önmagával. Szent Ágoston számára azonban saját akaratunk a gonosz végső forrása. Az ego és nem a libidó kényszerít arra, hogy Istennek ellenszegüljünk. Isten büntetésként adta a nemi vágyat, és akaratunknak nincs hatalma felette. Ahogy mi szembeszegülünk Istennel, úgy szegül szembe velünk a vágy. A szexualitás mint gyönyör és mint büntetés a nyugati kultúrában korábban soha nem ismert csatamezővé változik. A nők pedig megszenvedik, hogy a férfiak hajlamosak hibáztatni, amire vágynak, azért, amiért vágynak rá.
SZÓLJ HOZZÁ!