Hogyan születik egy bestseller? – beszélgetés Veronica Roth amerikai íróval

Veronica Roth fiatal amerikai bestseller író pár hónapot Romániában tölt. Nemrég úgy adódott, hogy együtt vacsoráztunk, amikor a legnagyobb természetességgel mesélni kezdett írói pályájáról, de akkor már két huszonéves lány beszélgetett egymással egy francia vörösbor társaságában. Nemrégiben román nyelven is kiadták a könyvét, és ez csak egy idegen nyelvű megjelenés a már harminc nyelvre aláírt (beleértve a magyart is) szerződés közül. Azóta már a Summit Entertainments dolgozik a filmesített változaton is. Veronica felkeltette az érdeklődésemet, mert lendületesen belecsöppent az erdélyi körforgásba, itteni mindennapjai pedig a Divergent (Széthúzás) című sikerkönyv harmadik kötetének megírásával telnek. Veronica a beszélgetésben említi férjét is, aki fotós: időközben a Láthatatlan színház című kiállítását nyitották meg a Kolozsvári Magyar Színház emeleti csarnokában.

A Divergent (Széthúzás) című könyv az első, amit írtál. Hogyan született meg a regény? Mi késztetett az írásra?

– Trilógiáról van szó, amelynek azonosak a szereplői. Ez egy storyline-könyv, amely három részre osztható. A második kötet Amerikában idén májusban jelenik meg.
Mindig is szerettem írni. A beszédkészségem nem a legjobb, önmagam kifejezésére legszívesebben az írott formát használtam. A Divergent esetében úgy éreztem, hogy Beatrice Prior 16 éves főszereplőnek érdekes mondanivalója van, vagy legalábbis én kedvelem a történetét. Nem tudtam elhallgattatni őt, tehát meg kellett írjam a történetét.

Tulajdonképpen a főszereplőre építetted a könyvet?

– Azt hiszem először az a rendkívüli világ fogalmazódott meg bennem, amelyben ő él, de aztán ez mellékesé vált az ő személyéhez képest. Őérte jött létre a regény. Beatrice Priornak különös, állandóan ismétlődő hangja van. Sosem írtam még így előtte, ezen magam is elcsodálkoztam.

Miért lett trilógia a könyvből?

– A kézirat megírása során egyértelmű lett, hogy nem jó ötlet terjedelmes szöveggel előállni, mert ha nem érdekli az ügynökséget, mindegy hogy hosszú vagy rövid. Először ésszerűbbnek tűnt megírni az első könyvet és azzal próbálkozni. Én persze tudtam, hogy a Divergent folytatódni fog, mert ennél hosszabbnak bizonyult a történet. Úgy tűnt, egykönnyen fel lehet osztani három részre. Gondolkoztam azon is, hogy egy vagy két könyv legyen belőle, de a fejemben létezett egy terv, állandó fejlesztés alatt. Mostmár a harmadik könyv is nemsokára kész lesz.

A trilógia befejeztével melyek a terveid?

– Négy különböző ötletem is van, de ki tudja mi jön még? Most nem tudok igazán egyikre sem koncentrálni, mert be kell fejeznem a harmadik könyvet. Azt hiszem a jövőben továbbra is a tiniknek fogok írni.

Miért írsz tinik számára?

– A tinik a legjobb olvasók. Őket más mozgatja, mint a felnőtteket. Érdeklődnek a szereplők iránt, hogy mi miért vagy hogyan történik velük. Ahogy növünk, ez folyamatosan átalakul, mert felnőtt korban kevesebb időnk van egy könyvben elmerülni. A tinik friss hanggal jelentkeznek, amit nagyon kedvelek. Mi tagadás, nagyon kritikusak tudnak lenni, de legalább őszinték. Nehéz egy életkorról írni, mikor benne vagy és nincsen benned távolságtartás. Saját tinikorom után is el kellett teljen egy kis idő, míg rálátásom lett erre a korosztályra, de nem telt el annyi, hogy már ne értsem őket. Remélem, hogy később is el fogom tudni mondani ugyanezt. De elképzelhető az is, hogy nem…

Olvasom az életrajzodban, hogy a Northwestern University-n végeztél, a Creative Writing (Kreatív írás) szakon. Miért jelentkeztél ide?

– Tudtam, hogy nem jó megélhetési forrás az írás, de valahogy könyvek között szerettem volna dolgozni. Arra gondoltam, hogy szívesen dolgoznék egy kiadóban, szerkesztőként. Tulajdonképpen azért jelentkeztem erre a szakra, mert szerettem írni és tudtam, hogy tanulással többet kihozhatok magamból. 12 éves korom óta írok, de nem tudhattam, mennyire vagyok jó. A sok jelentkező közül erre a programra csak 15-en jutottak be abban az évben, így ez az első visszajelzés megerősített, hogy van tehetségem.

Meséld el a Divergent című regényed kiadási folyamatát!

– A nagy kiadók csak irodalmi ügynökségtől fogadnak el kéziratokat, tehát az első lépésben egy ügynökkel vettem fel a kapcsolatot, akit érdekeltek az írásaim, majd ezt követően lelkesen képviselt. A mostani ügynököm azon kevesek közé tartozott, aki hajlandó volt elolvasni a könyvet, amelyet egyébként sok más helyre beküldtem. Ezután az ügynökömmel dolgoztunk a könyvön, javítgattuk, hogy a nagy kiadókhoz is megfelelő formában jusson el. A HarperCollins négy napon belül nagyon lelkesen válaszolt. Erre nem számítottam, mert a kéziratot tulajdonképpen a pizsamámban írtam, otthon, egymagamban és nem hittem volna, hogy valami lehet belőle. És mégis!

2011 májusában jelent meg a Divergent Amerikában. Fantasztikus, milyen gyorsan lefordították a könyvet külföldön is.

– A külföldi jogokat már a könyv kiadása előtt értékesítik. A beharangozó előzetesek is sokat segítenek ilyenkor, meg az amerikai kiadó is lelkes volt. Ezt más országok is érzékelik és felkelti az érdeklődésüket a könyv. Románia ilyen szempontból az elsők közé tartozott, aki felfigyelt, pedig általában először a nyugat-európai országok vásárolják meg a jogokat, azután következnek a többiek.

Gondolom azért váratlanul ért a nagy siker, de most mégis ez kísér téged. Hogyan hatott rád, hogy világhírű lettél, és több országban is olvassák már a könyvedet?

– Folyamatosan meglep ez a helyzet. Első alkalommal Romániában láttam meg a könyvet egy másik nyelven, furcsa volt egyszerre csak felfedezni a polcon, aztán megvásárolni… Szokatlan élményem volt, féltem, hogy megtudják, én vagyok a szerző. Néha ez az egész nem tűnik reálisnak, de ezek a megélések kellemesen emlékeztetnek a sikerre.

Tudnál mondani valamit a romániai kiadóval történt tárgyalásról?

– Mint mondtam, Amerikában az ügynökség egyezkedik a jogokkal kapcsolatban és rajta keresztül intéződik a jogdíj is. Engem nem értesítenek a könyvvel kapcsolatos tárgyalásokról és csak akkor jut tudomásomra, amikor már megkötötték a szerződést. Amikor már Romániában tartózkodtam, kaptam egy emailt a szerkesztőtől, hogy eladták a román jogokat. Ennek nagyon örültem. Az Editura Leda is lelkes, hogy itt tartózkodom, mert ez tulajdonképpen egy egészen váratlan helyzet. Kedveskedtek is azzal, hogy hamarabb jelentették meg a könyvet, annak tudatában, hogy itt vagyok.

Hogyan tudnád összefoglalni az eddigi olvasói visszajelzéseket?

– Azt gondolom, hogy a legtöbb embert a disztópia (vagy antiutópia) műfaja szólítja meg. Ez egy futurisztikus mű, amelyben minden rosszra fordul. A műfaj iránti lelkesedést nem értem pontosan, de az tény, hogy a regényben sok cselekmény és a főszereplő valóságosan hat a világra. A legtöbb ember nem igazán gondol tetteinek súlyára, bármit is cselekedjen, nem tartja számottevőnek a világ szempontjából. De mikor elolvasol egy ilyen könyvet, és látod, hogy a főszereplő előremozdít valamit, akkor azt gondolod: én is képes vagyok rá, vagy ha nem is én, akkor valaki más. Az emberek megtalálnak a Facebookon, Twitteren… Romániából is sokan vannak. Sok embertől kapok emailt, akik bocsánatot kérnek az angol nyelvtudásukért. Teljesen megértem ezt a helyzetet, mert mikor francia olvasóktól kapok levelet, annak ellenére, hogy tudok franciául válaszolni, be kell lássam, hogy nem uralom olyan jól a nyelvet. Ez jó beszélgetések kiindulópontja lehet.

És akkor eljöttél Romániába.

– Igen, legfőképpen a férjem, Nelson miatt, aki már régóta el akart látogatni a nagybátyjához. Ő és a felesége 14 éve élnek Kolozsváron. Sosem éltem más országban az egyetemi éveim alatt, a barátaimmal ellentétben. Arra gondoltam, hogy jó volna egy másik kultúrát megtapasztalni, egy látogatásnál hosszabb ideig. Sosem érdekelt Nyugat-Európa, tehát keletre jöttem!

Milyen előzetes tudásod volt Romániáról, Erdélyről, az itteni irodalomról, vagy az erdélyi magyarokról?

– Sajnálatos módon nem sokat tudtam minderről. Amerikában legfennebb Drakuláról hallani és az olimpiai torna-sikerekről. Ismertem valamelyest a kommunista múltat is. Mikor ideérkeztem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem románul tanulok, ahogyan én azt elképzeltem, és nem román közegben vagyok, hanem magyarokkal találkozom inkább, akik nyilvánvalóan tudnak románul is. Nem gondoltam volna, hogy Kolozsváron ennyire sokszínű a kultúra. Ezt érdekesnek találom. Egyébként sok angol könyvet láttam itteni kiadásban. Jó volna elolvasni egy pár könyvet, ha tudnék magyarul…

Milyen Romániában élni?

– Sokatmondó… Felnősz és azt gondolod, hogy mindenki úgy gondolkozik, mint te. Nagyon szeretek itt lenni és jó volna még maradni, mert másképpen tudom értékelni a dolgokat, mint otthon. Egy jó példa: Amerikában 20 különböző mogyorókrém található, itt pedig egy félét találtunk, annak is nagyon örültünk, mert most már tudunk mogyorókrémes-lekváros szendvicset készíteni. Nem azért mondom, mert nektek nincs, hanem amivel rendelkeztek, azt értékelitek is. Mi nem tudjuk mit jelent ez, mert mindig is jó helyzetben voltunk. Itt minden újszerű és ezt szeretem… Nektek nincs irreális elvárásotok, hogy az élet mindig szép legyen. És mikor az, akkor örültök neki, de mikor nem az, akkor is minden rendben van.

Az interneten elérhető Veronica Roth blogja, a Divergent honlapja és a könyv román nyelven.

Visky Anna