Kastélyos könyv


Páratlan művel jelentkezett a Gutenberg Kiadó az “Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” című kastélyos könyvben. Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt történelmi családok rezidenciáit mutatja be Erdélyben, rendszerezett leírások és fotók segítségével, közel hétszáz oldalon. A csíkszeredai kiadó nyomdáját dicsérő terjedelmes könyv találóan a WEBKastély vetélkedő évében látott napvilágot.


A magamfajta laikusnak a kastélyokról először a mesebeli királykisasszony és királyfi jutnak eszembe, és kevésbé tudok belegondolni a reális történelmi tényekbe. Mese és valóság azonban nem állnak olyan messze egymástól, minthogy a kötetben kiemelt helyet foglalnak el a tulajdonos nemes családok, akikről, ha nem is tudjuk, hogy kastélyuk is van, de az erdélyi értékekkel kapcsolatban folyamatosan halljuk a nevüket: Apafi, Bánffy, Bethlen, Bocskai, Bolyai, Brukenthal, Kemény, Mikes, Rhédey, Teleki, Ugron, Wesselényi stb.


“A bemutatott 61 család és 133 épület történetén keresztül Erdély múltjának egy igen jelentős szeletét próbáltuk megismertetni az olvasóval” – derül ki a bevezetőből. A tulajdonosokon keresztül eljutunk a településekhez és a kastélyokhoz, a vaskos könyvet lapozgatva szinte hihetetlennek tűnik Erdély gazdagsága, s ezzel együtt sajnos az épületek gondozatlansága is. Az ismertetések mögött komoly kutatói munkát észlelünk, amely a kevés tudással rendelkező olvasó számára is élvezhetővé teszi a szakmai tartalmat.


Bár magyar területen számon tartunk még kastélyos könyveket, közel hetven éve nem jelent meg olyan mű, amely az összes erdélyi kastélyt bemutatja – a szerzők ezt a hiányt szerették volna pótolni. Sikerült is, hiszen az olvasók egy hónap alatt elkapkodták az összes példányt, a terjedelmesség és az ennek megfelelő ár ellenére. Remélhetőleg nemsokára újra elérhető lesz a kiadvány.


Bicsok Zoltán, Orbán Zsolt: “Isten segedelmével udvaromat megépítettem…”. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2011.


Visky Anna

Kastélyos könyv bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Székedi Ferenc hozzászólása:

    A könyvről a bukaresti rádió magyar adásának írtam egy jegyzetet és a Hargita Népének egy hosszabb recenziót. Itt van az utóbbi…

    Akik megállítják az időt…

    A nem megszokott méretű kiadvánnyal a novemberi marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam először, a véghajrában elvégzett kötészeti munkák után ide futottak be ugyanis az első példányok. Így a rendezvény Szép könyv vetélkedőjére való benevezést, illetve a zsürizés lehetőségét már lekéste, de amint kezemben a kötettel leültem a színház előterének egyik kényelmes ülő alkalmatosságára, hogy a jövő-menők zsibongása, gyakori köszöntgetés és rövid beszélgetések között mindegyre belelapozzak, nem tudtam szabadulni a gondolattól: alighanem ebből bestseller lesz. És a vásár három napja után már nem is lepett meg a közlés: valóban, mind a százhúsz példány elfogyott, sőt mi több, az igénylők tucatjait kellett üres kézzel elküldeni. Így minden további nélkül megkockáztathatom a kijelentést: ha a nyomda lépést tud tartani a kereslettel, akkor az elkövetkező hónapokban szorgalmasan fogják ebből a 2o11. augusztus 1-jén lezárt kéziratból készült könyvet vásárolni nem csupán Marosvásárhelyen, hanem Kolozsváron, Csíkszeredában, Déván, Gyulafehérváron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen vagy bármelyik erdélyi városban, ahová eljut, és persze a magyarországi könyvpiacokon is. És hogy miért feltételezhető a további siker, annak magyarázatára hadd következzen néhány érv.
    Az Isten segedelmével udvaromat megépítettem című kötet, két csíkszeredai történész-szerző, Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, valamint a Tőzsér László vezette, csíkszeredai Gutenberg kiadó és nyomda nem csupán súlyos, hanem kimondottan fajsúlyos munkája. Ami az első jelzőt illeti, azt egyetlen mondatban el lehet intézni: két, kemény fedőlap közé zárt, közel hatszáz ötven oldal, méghozzá műnyomó papírra nyomva, így tömege majdnem két és fél kiló, ezért meglehetősen nehéz hosszabb ideig kézben tartani. De ha leteszük valahová, gyorsan beleolvasunk, majd napok, hetek, hónapok vagy akár évek hosszú során többször is fellapozzuk, akkor az erdélyi magyar nem tud szabadulni a varázsától. Mindenekelőtt a könyv felépítéséből és szerkezetéből adódó olvasóbarát és szemléletes áttekinthetőségtől, a jól megírt, egy pillanatra sem túlbeszélt és kiválóan rendszerezett információktól, mivel ezek jelentik igazi fajsúlyát annak a kötetnek, amelynek alcíme határozza meg a lényeget: Történelmi családok kastélyai Erdélyben.
    Gondoljon csak vissza a kedves olvasó: életében hányszor autózott vagy vonatozott el különböző útvonalakon Kolozsvár, Nagyvárad, Déva, Beszterce vagy éppen Zilah felé a szokványos lakóházak sorából kiemelkedő, olykor ugyancsak romos, máskor meg felújított vagy alaposan átalakított, de méreteiknél, jellegzetességeiknél fogva mindig feltűnő építmények mellett, amelyekről csupán annyi sejlett fel, hogy Teleki, Apafi, Kemény, Bánffy vagy Bocskai kastélyok lehetnek és menetközben eszébe jutott, amint hazaér, többet is meg kellenne majd tudnia az épületekről. Ám ha otthon kezébe vett bármilyen útikaluzt vagy valamiféle Erdélyben fogant és máshol kiadott fotóalbumot, netán el kezdett keresgélni a világhálón, akkor a legjobb esetben annak a tulajdonosnak a nevét tudta meg, akitől az építményt a második világháború után államosították, vagy esetleg azt a nevet jegyezhette meg, aki az elmúlt évszázadokban, valamikor, építtette. Ha viszont a világhálón kellőképpen elkalandozott az erdélyi magyar, román és német településnevek zűrzavarában és megtalálta az éppen keresett honlapot, akkor nem egyszer olyan névvel találkozhatott, amely az illető helységben az egykori vagy ma is létező kastéllyal, várral, udvarházzal kapcsolatban kapcsolatban közszájon forog, noha könnyen megtörténhet, hogy kevés köze van a valósághoz. Ennek a könyvnek a fiatal szerzői viszont minden bizonnyal több éves adatgyűjtés után rájöttek arra, hogy az idő sodrából nem a részleteket kell kiemelni, hanem a teljességet kell keresni: az építés, az államosítás és a jelenlegi állapotok közötti évszázados vagy évtizedes átmeneteket mind a mai napig többé vagy kevésbé ismert, de mindenképpen sokkal rendszerezettebb és biztos történelmi forrásokon alapuló adatokkal kell kitölteni. Ezért kerestek fel szabadidőt, energiát nem kimélve minden egyes kastélyt, ezért támaszkodtak a legkülönbözőbb könyvészeti források tömkelegére és ezért tudták úgy megírni munkájukat, hogy az nem csupán Erdély építészeti öröksége egyik alapvonulata lényeges felmérésének, jól letisztult és könnyen nyomonkövethető erdélyi család- és kultúrtörténetnek, hanem a nagyközönség számára is elsőrangú ismeretterjesztésnek számít. Százharminchárom épület és hatvanegy erdélyi nemesi család sorsa ötvöződik a korabeli illusztrációkkal és mai fényképekkel igen jó arányérzékkel megszerkesztett oldalakon, aki pedig a kötetet nem csupán felteszi a könyvespolcára, hanem onnan gyakran le is veszi, minden bizonnyal másképpen látja majd Erdély történelmét, illetve eltüntet majd történelmi ismereteiből jónéhány olyan fehér foltot, amellyekkel mindeddig alig tudott mit kezdeni. Az erdélyi magyar arisztokrácia élete-sorsa ugyanis a második világháborút követő évtízedekben soha nem szerepelt a tankönyvekben, az osztályellenségről semmit vagy a lehető legrosszabbat címszó alatt egész egyszerűen kimosták a fejekből és csak az a néhány szerencsés döbbent meg, akit bárhol, az élet bármelyik színterén, összehozott a sorsa egyik-másik leszármazottal, hogy bizony teljesen más, a körülötte megtapasztalt világtól alaposan eltérő emberi értékrendekkel és magatartásformákkal találkozik, még akkor is, ha éppen a kiszolgáltatottság és kitaszítottság sívárságában, a nélkülözésben és nyomorban látja őket. Jónéhány nemzedék számára tehát ilyen szempontból is kimondottan hiánypótló ez a könyv és miközben olvassa, rádöbben arra, hogy milyen – ma nyugat-európainak mondott – értékek mentén alakulhatott volna tovább Erdély sorsa, ha nem vágják el a társadalmi fejlődés természetes szálait, ha nem fosztják meg történelmének gyökereitől.
    És még valami: ha valaki ezt a könyvet a maga teljességében végigolvassa, vagy részleteit többször is áttanulmányozza, újból meggyőződhet róla, hogy milyen hihetetlen közösségi kincset veszítünk el, ha nem tudjuk megakadályozni ezeknek az épületeknek a pusztulását. Mint ahogyan azzal is tisztában lesz: milyen nagy és nehéz feladatot vállaltak magukra azok a hivatalos intézmények vagy civil szervezetek, akik éppen ezt az értékmentést tűzték és tűzik zászlójukra. Sok vesződséggel járó, embert-próbáló, kitartást, odaadást, ügyszeretet és következetességet feltételező munka ez, amelyet évről-évre véghez kell vinni, akár azzal a tudattal is, hogy szinte bizonyos: csak részsikerekben lehet bízni.Az időt ugyanis néhány történelmi kastély tekintetében már aligha lehet visszafordítani, a maga kézzelfogható, megnézhető és megtapintható valóságában már nem minden romból támad fel újra a múlt. De ha így nem is sikerül, akkor legalább gondolatilag, ez a hazai nemzeti kulturális alap és több székelyföldi közigazgatási intézmény által támogatott kötet már önmagában is olyan fogódzót kínál az időben, egy olyan, a huszonegyedik század elején rögzített keresztmetszetet hoz létre, amelyre bármikor, bárkinek nem csupán vissza lehet tekinteni, hanem alapozni is lehet rá.
    A könyv első borítójának hátoldalán és a rákövetkező lapon egy ugyancsak sokatmondó szemléltető eszközzel indít. Ha csupán néhány pillantással veszük szemügyre a történelmi Erdély nyugati határát erős zöld vonallal megjelelő térképet, akkor rögtön rájövünk: általában Székelyföld és különösképpen Csík nem a leggazdagabb területe az erdélyi történelmi családok kastélyai elhelyezkedésének.Annál önzetlenebb a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal, az Alcsík Kistérségi Társulás valamint Hargita és Kovászna megyék tanácsainaka támogatása a könyv megjelentetésében, hiszen újból ráéreztek arra, hogy az erdélyi magyarság a jelen átmeneti politikai játékai ellenére is olyan egység, amely a múltból táplálkozik, de a jövő sem tudja szétszakítani.

    Székedi Ferenc

  2. Dr.Jakab Edit hozzászólása:

    Most olvastam a könyvről és nagyon szeretném megszerezni.Ki tud ebben segíteni?

  3. Fábián Attila hozzászólása:

    Három kastélyra akartam rákeresni, és egyiket sem találom! Nagypestényre és Fehérvízre gondoltam.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>