Az itt az ottal

Az itt az ottal c. verseskötet valósággal megszeretteti a lírát az olvasóval. A sorok lendületessége magával visz a címben megjelölt itt-ott világba, amely megfeleltethető a te-én kapcsolat játékainak, a szavak mögött azonban a mélység is fel-feltűnik.

A borító is valahol ezt a kettősséget igyekszik ábrázolni, ugyanaz az alma, de mégsem érhet össze a két fele, bár együvé tartoznak, létezik egy törés, ami a vonalon innen és a vonalon túl helyezi a feleket. Eszembe is jut mindjárt a Sohasem rád találni c. vers utolsó strófája: “csak várni kint a részben/egésznek háttal állni/nehezen rád találni/sohasem rád találni.”

Farkas Wellmann Éva lírája azért kiemelkedő, mert derűsen foglalja versbe azt az elkerülhetetlen traumát, hogy két ember végtelennek ígérkező egységébe távolság férkőzhet. A megszólalásmód leggyakrabban első szám első személyben történik (ÉN), akinek mindig köze van egy valamilyen TE-hez, már-már színházi jelenetek állnak elő az ide-oda küldött szavakból. S éppen ez válik javára a versnek: tele van élettel ez a kapcsolat, letapogatható az ÉN és a TE.

Nincsen a sorokban feladás, vagy legalábbis nagyon ritkán, még a Hideget is úgy írja meg a költőnő, hogy öröm olvasni: “csak ráng mint pályatévesztett ideg/ mindegy ki szól ki ért (s miért) ki tűr/ hideg hideg hideg hideg.” Mindezt klasszikus formában teszi, gyakran szonettben, vagy 3-4 versszakos, erős rímekkel teli szimmetrikus alakban, ezért is emlékeztet Kovács András Ferenc költői világára.

Farkas Wellmann Éva egyfajta maradandó határozottsággal szólal meg a legreménytelenebb helyzetekben is: “csak szó vagyok, csak szó a vers, / a láng, az ég, a kedvem, / és szó az is, hogy elviselsz, / s nem tűnődsz már a mérten.” (Valami ég e versen át)

Visky Anna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.