Szabó Róbert Csaba olyan kötettel jelentkezett idén nyáron, amilyen még nem volt: a Fekete Dacia „erdélyi rémtörténetek” gyűjteménye. Drakula természetesen nincs, hanem részben a Poe-i hagyományt folytatva, “autentikus” és általános horrormotívumokat egyaránt felhasználva, itthoni ismerős helyszíneken formálja a történeteket. Az “erdélyi” némiképp pontatlan alcím, ugyanis a Duna-delta, a tengerpart vagy Bukarest is rémségek helye lehet. A történések ideje is változatos, a 20. század első felétől 2011-ig; olyan valós eseményekre való referenciákkal, mint pl. az LZ-127-es zeppelin áthaladása Szeben felett vagy a norvégiai mészárlás.
Az egyes írások tematikában és az „ijesztgetés” eszközeiben változatosak, hol egy véres holttest, hol szellemek, hol őrült tudósi kísérletezgetés, hol csak egy nagyon mélyről érkező sejtés képviseli a rémet; egyedül vámpír nincs. Az idézőjeles kifejezés talán mégsem helytálló, mert Szabó Róbert Csaba nem csontig hatoló, valódi borzongást kínál. Legalábbis nem mindegyik történetben, de a természetfölöttivel kacérkodó írásait is nyugodtan olvashatjuk éjfélkor, egyedül a lakásban.
Ehelyett akár objektíve szemlélhetjük félelmeink forrásainak sokféleségét, illetve képzelhetjük bele az ismerős helyszínekbe a történéseket: „mi lenne, ha…?” Egyik novella még valamennyire ki is lóg a sorból, a Kiszáradás, abban ugyanis csak és kizárólag az emberi rosszindulat jelenik meg, ami egy rémtörténethez képest enyhe következményekkel jár és undoron kívül semmi mást nem vált ki. Néhány esetben átjárás van a történetek között; egy-egy szereplő megjelenik egy másik novellában is, például aki korábban én-elbeszélő, később harmadik személyben jelenik meg a történetben. Ezek a néha lazább, néha szorosabb összefüggések azt is erősítik, hogy a helyszínek változatosságának ellenére mégis jól behatárolható területen járunk, ahol nemcsak az emberek, hanem a félelmek is valamilyen kapcsolatban állnak egymással.
A témák és megközelítések sokféleségének ellenére (vagy éppen ebből adódóan?) egyenetlen színvonalú kötetről van szó. A kötet címadó novellája – vagyis csak hozzávetőlegesen, mert a történet címe Lelkiismeretünk bekötőútjain – talán a legsikerültebb, minden szempontból – ez viszont már az előző kötetben, a Temetés este tízkor című könyvben is szerepel. Megkapó még A léghajó utasai, a Ruba Mihály ajándéka, A sebész vagy a Stein József és testvérei is.
Egyes novellák azonban túlírtak, minden kiderül, mindenre van magyarázat, méghozzá már-már újságírói igénnyel, így a titokzatosság is teljesen kivész – ilyen például Az emeleti szobák lakói című történet. Zavaró még néhány nyelvi megcsúszás is, érthetetlen, hogy miért jelennek meg a szövegekben olyan funkció nélküli zsurnalizmusok, mint „Többszöri felszólításomra, amellyel aggódásomnak és félelmemnek is igyekeztem hangot adni” vagy „befektetéseket eszközöltek”.
Borzongásnak kevés, a hazai babonák és félelmek továbbgondolásnak viszont kiváló kötet tehát a Fekete Dacia. Ideje volt a vámpírsztorik egyeduralmát megtörni – úgyse a túlzottan hegyes szemfogaktól félünk leginkább, hanem attól, ami tényleg megtörténhet. Illetve attól is, amit odaképzelünk, csak már nem kereszttel meg szenteltvízzel megyünk neki. Hanem például egy fekete Daciával.
Rácz Tímea
SZÓLJ HOZZÁ!