Anyám kalapjára

Adelheid Duvanel

Ezek a történetek az elképzelhető legsűrűbb szövésű anyagból vannak. Egyetlen fölösleges szót sem találunk bennük. Egy rövid, vázlatrajzszerű jellemzésbe, egy lelki- vagy testi állapotba egész élet van belesűrítve. Így aztán történetre a szó hagyományos értelmében nincs is szükség, hiszen az írásmű maga nem több, nem kevesebb, mint a főszereplő élete. A hamisítatlan duvaneli alak senki konszenzusát nem keresi. Nem védekezik, elesettségében, gyerekességében, kiszolgáltatottságában, őrületében találja meg önazonosságát. Adelheid Duvanel pedig soha nem árulja el a alakjait. A legmagányosabb, a leggyámoltalanabb is megőrizheti méltóságát.

„Főleg éjszaka írok, amikor férjem a zongora nevű óriási hangszert életre kelti és a legvégsőkig felizgatja. Elképzelem, ahogy simogatja, ahogy csipkedi, ahogy csapdossa: az meg csak sóhajtozik és rúgkapál a rákényszerített ritmus béklyójában. Csak ha sírni kezd, enged a szorítás; hallom közös galoppjukat, lélegzetvételüket. Órákig eltart ez a vágta. Ülök az asztalnál. Férjem festményei tükrök a falakon; áttetszik rajtuk az engem fogva tartó valóság. Minden szó, amit ezek után leírok, lelkemben fáradtságosan felkutatott és bensőmből felszínre hozott jel. Halálomat késleltető nyilatkozataimon dolgozom.” (Adelheid Duvanel)

„Duvanel történetei egytől egyig éles látású pillanatfelvételek, összetett emberi viszonyok feszesen megírt, találó pszichogramjai. Ezek a mesteri prózaminiatúrák a kilátástalanság labirintusába vezetik az olvasót, szereplői mindannyian a szürreális fantáziák világába menekülő, törékeny emberek. Történeteiket Duvanel igazi lírikusra jellemző bájjal meséli el.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung)

• Fordította: Nádori Lídia
• ISBN: 978-606-8351-21-6