Nem óra, csoki, alpesi táj, mégis Svájc

Szeptember első napjaiban akarva-akaratlanul beindul az élet, s ez már előreláthatóan új gondolatok megszületését és papírra vetését is jelenti. Igaz lehet ugyan, hogy nyáron van a legtöbb időnk olvasni, de ennek ellenére a könyv szezonja mégiscsak az őszi-téli időszak, tekintve hogy ekkor van a legtöbb esemény, majd a legszívmelengetőbb ünnep is. De ne rohanjunk úgy előre, hiszen a Bookartnál már áprilisban megjelent a Svájci írók sorozat három kötete, amelyeket itt még csak érintőlegesen mutattunk be. Hadd következzenek csak ezután az újdonságok.

A svájci írók művei élénkpiros borító és letisztultan ötvözött pont-vonal grafika csomagolásban jelentek meg, ami sikeresen újraírja a 80-as évek sorozatdömpingjének stílustalanságát. Ilyen értelemben tehát merész kezdeményezésnek indulhatott az uniformizált, sok kötetes széria, de talán éppen ezért is éri el most nálam a célját: az újszerű svájci hívószó és a piros borító együtteseként szívesen veszem kézbe a számomra ismeretlen szerzők ismeretlen műveit.

Svájc – minden eszembe jut róla, csak nem az irodalom. Pedig A kék szifon c. könyvben szó sincs óráról, csokiról, sem elbűvölő alpesi tájakról, hanem egy nagyon is izgató helyzettel találjuk szembe magunkat: a gyerekkorába bázeli vonaton ‘visszautazó’ főhős próbál visszailleszkedni az őt fel nem ismerő családja körébe. Izgalmas, álomszerű, több síkon történő időutazás veszi kezdetét, amelyben apa és fia helyet cserél különböző városokban, ötven évet felölelve. Azt, hogy ezt Urs Widmer, a kortárs svájci széppróza képviselője miként írja meg, talán a Das Magazin c. lap fogalmazza meg legjobban: “Kevés ilyen játékos írónk van, s még kevesebb, aki olyan komolyan venné a játékot.” A jól csomagolt “termék” tehát kellően tartalmas is, a svájci irodalmi élmény nem okoz csalódást.

A kilenc (!) kötetesre tervezett sorozatban megjelent még Gerhard Meier A holtak szigete, illetve Piero Bianconi Családfa c. könyve, amelyek, beharangozásuk alapján hasonlóan érdekes élményt nyújthatnak. Az 1979-ben Franz Kafka-díjat nyert Meier prózája két régi barát beszélgetéséből bontakoztatja ki a közterületté váló személyes időt. Egy sétának lehetünk tanúi, amelyben a két szereplő, Baur és Bindschädler kapcsolata lépésről lépésre szellemül át a nyelvi közeg által. Az olasz ajkú Piero Bianconi egy ticinoi falu történetét írja meg a Családfában, amelyet a Neue Zürcher Zeitung megindító őszinteségű családi krónikának, ezen túlmenően pedig kollektív történelmi dokumentumnak lát.

Visky Anna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.