Noémi posztumusz kötetét kezembe véve egyszerre örülök és sírok: Emotikon ismét – ezúttal másként olvasom -, és néhány kis titok, néhány kiadatlan szöveg és vers. Nehéz ennyivel beérni.
Jancsó Noémi A webkamera-arc c. posztumusz kötete egyfajta összegzés, a kötet magába foglalja az Emotikon c. első kötetét, néhány eddig kiadatlan verset, két TDK dolgozatot, Noémi CV-jét és pár fényképet róla. Ambivalens érzések töltik el az olvasót, ha ezt a könyvet a kezébe veszi: egyrészt ott van a tény, hogy ez minden, ez az utolsó, és nem lesz több, ezért egyféle kincsként tekintünk rá, másrészt pedig keveselljük, és elszomorodunk, hogy miért nem lehet ennél több.
Az Emotikon fejezet „messenger-novelláiba” Noémi a könnyed forma és az egyszerűnek tűnő messengeres párbeszédek mögé olyan tartalmakat rejt, amelyek ellentétben állnak a messenger csevegő világával. Miközben ugyanazt a szleng nyelvet használja: „lol”, „OK”, mosolygó emotikon, piruló emotikon stb. Daniel Ludensi, a novellák főszereplője egy mozgásképtelen középkorú férfi, aki azzal tölti a napjait, hogy messengeren beszélget nőkkel. A virtuális világban ezek a beszélgetések gördülékenyek, de a valóságban Daniel kapcsolatai nem életképesek, a valóság számára az ápolónő, a reggeli, a mosdás stb. Noémi jól érzékelteti Daniel napjainak monotonitását, az ismétlődő szövegrészek, melyek Daniel egy-egy napszakát írják le, vagy az ismétlődő messengeres próbálkozások a főszereplő kiüresedett életét jelenítik meg.
A Három képkeret szépia szerelmekhez c. fejezet rövid szövegei beteljesületlen szerelmek elégikus, melankolikus történetei. A Hold-ének folytatása című novella a beékelt Maupassant verssel együtt a Luceafărul világát idézi. Itt az Esticsillag maga a Hold, a királylány pedig egy irodalomtanárnő, a végkimenetel itt is tragikus, jóval tragikusabb, mint az Eminescu-versben: a Holdsugár boldogtalan a Földön, a nő pedig saját könnyeibe fullad bele.
Noémi kötetében érezni valamiféle teljességre való törekvést, A webkamera-arcban akarva-akaratlanul is minden összesűrűsödik: vers és próza, mese, mítosz és valóság, személyesség és távolságtartás. A grófnő szolgálólányáról szóló történetek kegyetlen mesék, a Nádboltív rövid szövegei csontig hatoló igazságok, a Nekrológ halálod alkalmából beszédmódja pedig furcsán kifordítja a szöveget, az egyes szám második személyű múlt idejű elbeszélés közelebb hozza az ént.
Jancsó Noémivel úgy találkoztam először, hogy Dragomán György akkor megjelent kötetét, A fehér királyt szorongatta kezében, és vitte magával mindenfele a városban. Most a kötetben megtaláltam azt a dolgozatot, melyben választ kaptam arra, hogy miért is hordozta magával mindenfelé ezt a könyvet. A kötet végén pedig beléptem Jancsó Noémi házába, ahol a hetedik ajtó mindig zárva, és ahol a házirend így szól:
„Azért írok, hogy
1. a majdnem tökéletest mint legmagasabb emberi-mércét megérintsem, legalább egyszer ebben az életben
2. hogy a tollamba sohase száradjon bele a tinta
3. hogy úgy irányítsam a gondolataidat, ahogy akarom
4. hogy az emberi bölcsesség, egyszerűség, szépség előtt tiszteletemet fejezzem ki (ne is mondd: ez a 4. pont szörnyen patetikus)
végül pedig – és elsősorban:
5. azért, hogy megszeress.”
Én megszerettem.
Búzás Annamária
1 HOZZÁSZÓLÁS
Nem szeretem ezt a kötetet. Főképp a gesztust, ami mögötte van. Az Emotikont sem szerettem, mert sok szempontból igénytelen és legfőképp avatatlan volt a szerkesztője.
Noéminek nincs nagy életműve és inkább volt ígéret, mint kibontakozott író. Ennél nem több, de nem is kevesebb.