Semmi kis életek és a diktatúra terhe

Ha lenne ilyen műfaj, egy kelet-európai thriller alapja is lehetne a sztori: a nyolcvanas években valaki(ke)t lelőnek a határőrök, valakit halálra vernek a szekusok, és valaki halálos sebet kap az utcákon.

A helyszín egy nevenincs, több partiumi és erdélyi városból összegyúrt fiktív, de mégis nagyon valóságos hely. A tragédiák részleteiről a Semmi kis életek legtöbb szereplője, így az olvasó is, csak pletykákból, spekulációkból, vagy éppen feltételezhetően manipulált kiszivárogtatásokból tájékozódik. Ám hogy mi történt valójában, nem tudjuk meg, mert a „rendszernek” nem érdeke, hogy tudjuk; azok a tanúk, akik tudhatnák, nem mondanak semmit; azok pedig, akik feltehetnék a megfelelő kérdéseket, nem akarják tudni a választ.

Bizonyosság nincs, és soha nem lesz – ez a legnyugtalanítóbb következtetés, amit levonhatunk Schiffer Balázs meggyilkolásának a regény fő szálát képező történeteiből.

Ez a gyomorszorító, undorral vegyes szorongás ismerős lehet bárkinek, akinek emlékei vannak arról a korszakról, vagy legalábbis kénytelen volt nyolcvanas évekbeli történetek különböző verzióit végighallgatni a nem létező, elveszett vagy megsemmisült dokumentumok hiányában saját képzeletükre hagyatkozó „tanúktól”. Persze, történészek megkísérlik megrajzolni a „big picture”-t, sőt partikuláris, személyesebb szálakat is felgöngyölíteni, az események egy-egy központi figurájának alakját megrajzolni.

De hogy mi történt a falak közt, a szeparéban, egy irodában, a zöldhatáron vagy a Lenin utcán a mellékszereplőkkel, a rendszer kis csavarjaival? Méghogy oral history! Kinyomozhatatlan, kusza ügyek vannak csak, amelyeket „a forradalom” után is magunkkal cipelünk, sok-sok folytatásos, párhuzamos telenovella, és egyetlen nézőnek sincs meg minden rész belőle. A német filmes, aki dokumentumfilmet akar forgatni ’89-ről, a lehetetlenre vállalkozik.

1990-től a diktatúra akolmelegét lassan totális bizalmatlanság és elidegenedés váltja fel. De azért számon tartjuk, ki kinek a fia, lánya, testvére; gyanakodva figyeljük, ki hogyan szedte meg magát, ki lehetett a besúgó a lépcsőházból. Ebben a vadkapitalista maffiázásban nyilván a leginkább azok találják fel magukat, akiknek az előző rendszerben a legtöbb információ volt a birtokában. Van olyan volt belügyis szereplő, aki külföldre menekült (Mihai Gondru), és éli feltételezhetően gondtalanul a világát, és van szekus, aki saját arcával, könyörtelenségével, kapcsolataival együtt „átmentette” magát a „demokráciába” (Nicu Zmeura).

A volt szekus olyan, új környezetébe beleolvadó prototípus, akiről a „valóságban” is roppant keveset tudhatnánk. Bárki lehet, a szomszéd vállalkozó vagy a főtéri pénzváltó tulajdonosa, aki továbbra is négy nap alatt intéz útlevelet, és a szabadságnak olyan szintű birtokosa, amiről egyszerű kétszoba-konyhások nem is álmodhatnak, mert sosem volt részük benne. Mindent megszerez, amit akar, nincsenek erkölcsi gátjai, az előző rendszerben kifejlesztett képességei viszik sikerre a vadkapitalizmus zavaros éveiben is. Mégsem teljesen fekete ő sem, szürke ragadozó a birkák között.

A Semmi kis életeket olvasva szerencse gyakran kuncoghatunk is. Átismételhetjük, vagy amennyiben személyesen nem éltük át, fogalmat kaphatunk a kommunista diktatúra kollektív mitológiájának állandó epikus elemeiről: sorban állás, jegyrendszer, állandó rádióbuherálás, kötelező mezőgazdasági munka az iskolában, lövészet, grandiózus felvonulás-koreográfiák, komcsi utcanevek, külföldre szökés, csempészett javak, na és a jellegzetes karakterek: a blokkelnök, a beszerző, a besúgó, a lecsúszott kulák, a proli alkesz. Az 1989-es változásokkal kapcsolatos városi legendák is előkerülnek a terroristákkal, mérgezett ivóvízzel.

Az univerzális látlelet azonban elkeserítő: a hanyatló emberi kapcsolatok dinamikájának értő, kíméletlenül pontos analízise, az elcseszett kis családi életek, az áthidalhatatlan kommunikációs szakadékkal, tragikus meg nem értéssel kínlódó gyerek-szülő, férj-feleség viszonyok. Papp Sándor Zsigmond regénye torz, foltos tükröt mutat rólunk, amibe legszívesebben beleköpnénk. Pedig hát ez van.

Senki nem hős, senki sem igazán szimpatikus – egy kívülálló olvasó (például egy magyarországi huszonéves) feltehetően csak szánja, figyeli, megérteni próbálja őket. Vagy undorodva elfordítja az arcát.

Talán Kalcsek az, akivel a leginkább azonosulni lehet. Mindenkit meghallgat, akkor is, ha voltaképpen minden porcikája tiltakozik ez ellen, régi vágású úriember ő, aki nem akar belekeveredni semmibe, mégis ott asszisztál a történelem-, vagy legalábbis sorsformáló eseményeknél. Rudolfnak a konyhaasztal mellett, ahol Zmeura monologizál. Novák Eszternek, akit a meghalt Balázshoz, Zmeurához és Gondru fiához, Rolandhoz is kapcsolatok fűznek. A lány nem tudja, e három férfi sorsa hogyan fonódik össze, és végül Kalcsek sem mondja el neki. Rolandból, a lázadó kamaszból a saját apja formál vaskézzel behódoló szolgát, és miért? Mert hozott egyszer régen egy rossz döntést, vagy mert egy B-kategóriás énekesnő nem ismeri meg és elutasítja?

Ki az, aki átlátja az egész szövevényes, bonyolult hálót, ki fonja, mozgatja a szálakat? A véletlen. Az önkény. A hormonok. A bérház dohos falai. A történet szereplőinek zavaros érzelmeit és hangulatait replikáló köd.

A szereplőknek, nyilván, 1989 után sem jön el a megváltás: esetleg a halál. Rakucsinec beszerző marad, csak immár egy kifőzdében kamatoztathatja képességeit, ahol viszont pont az a lényeg, hogy ne a legolcsóbb és legjobb, hanem a legolcsóbb és legrosszabb hozzávalókat rendelje a konyhára.

Mecseki haldoklik, szoknyapecér fénykorának utolsó tanúja az egyetlen társa. Veterényiék elköltöznek. Eszter továbbra is „kitartott” nő, mióta a szülőfalujában kurvának bélyegezték, az ujja köré csavarja a férfiakat a tudatos rafináltság és kiszolgáltatott ártatlanság jellegzetes keverékével. Törékeny, de igazi túlélő, elviseli, amit kell, gyakorlatiassága teszi majdnem sebezhetetlenné.

Ebből a nyomasztó, terhelt jelenből el kell menni, legalább öt-tíz évre – javasolja Kalcsek Eszternek. És Eszter elrepül. A ház régi lakói lassan kihalnak, lecserélődnek, de ne higgyük, hogy változik valami, hogy egy teljes felújítással el lehet törölni, ami a falakba ivódott.

*

Úgy tűnik, pszichológiai, társadalomtörténeti szükségszerűség, hogy a nyolcvanas évek regényét csakis egy akkori kamasz tudhatta megírni, aki csendes megfigyelőként elraktározta a felnőttek beszélgetéseit, ugyanakkor belülről ismerte és otthonosan mozgott az akkori fiatal generáció világában: csajozás, dugicigik, mozi, házibulik, menő zenék, és az értelmetlen kényszer elleni lázadás különböző formái. Ugyanakkor valószínűleg kellett az években és több száz kilométerben mérhető távolság is, hogy leülepedjenek az emlékek és tapasztalatok, amiből a Semmi kis életek táplálkozik. Papp Sándor Zsigmondnak sikerült megfelelő távolságtartással, ugyanakkor letagadhatatlan otthonossággal újraalkotni egy olyan életvilágot, amit egy régen disszidált romániai nem tudott volna ilyen hitelesen. Akik meg itt maradtak, öregen, koravénen vagy tejfelesszájúként, képtelenek voltak. Mert benne élnek a történet folytatásában.

B.D.T.