Két évtized után jelentkezett új regénnyel Káli István; az egykor a Forrás-sorozatban közlő szerző, a Mentor kiadó igazgatója első látásra szerelmes regényt, figyelmesebb olvasatra azonban az „átkos” néhány évtizedének és a rendszerváltás utáni helyzet vázlatos ábrázolását írta meg idén megjelent könyvében.
A Bíbor, avagy Hórusz szeme már az első néhány oldal után elárulja, hogy populárisabb műfajjal van dolgunk. A történet azonban egyszerű és bonyolult, hétköznapi és különleges egyszerre: a halálos beteg orvos, Tónidoki és ápolója, Bíbor egymásba szeretnek, pontosabban a nő lesz szerelmes, a férfi érzelmei eléggé kétségesek, a betegágy mellett pedig Bíbor elmeséli az élete történetét. A kései szerelem fellángolása azonban mintha csak kifogás lenne arra, hogy a bőbeszédű ápolónő háromszáz oldalon keresztül meséljen magáról.
A viszonylag egyszerű, alig művelt nő nem él sokkal rosszabb vagy jobb körülmények között, mint annyian mások, sem gyermekkora, sem felnőttkora nem annyira kirívó, mégis olyan fordulatokat vesz helyenként, amit nehéz egy hétköznapi életbe beleképzelni. Ez a történetszövés olvastatja végülis a könyvet, kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz a fémgyári munkásként dolgozó nővel, a gyerekekkel, a szerelemmel, Koszti apuval, aki elviszi „a hegyen túlra”, a sejthetően magtalan férjjel, a durva, ám mégis vonzó szeretővel.
Bíbor élete tényleg egy szappanopera, de az ebből következő sorozat-jelleget Káli nem úgy oldja meg, hogy minden fejezet végén elhelyez valamit, ami miatt tovább akarjuk olvasni. Ezen olcsó fogás nélkül is sikerül elérnie, hogy kíváncsiak legyünk Bíbor életének újabb fordulataira – inkább már az elején érzékeltette, hogy lesz benne fordulat, bőven.
A nyelvezet az, ami nem igazán helyezi a könyvet az irodalmi élvonalba. Már-már coelhói magasságokat (vagy mélységeket?) érint a halálos beteg orvos néhány megnyilatkozása a szerelemről vagy az életről, és Bíbor a maga aligtanult voltában is túlságosan emelkedetten beszél, annak ellenére, hogy párszor ki is jelenti, „én ehhez hülye vagyok”. A szerző nem kezeli elég magabiztosan a sokszor kulcsmozzanatokban szereplő nemi szervek megnevezését sem, az orvosi kifejezésektől a legtrágárabb kifejezésig mindent használ, de néha nem a megfelelő szövegkörnyezetben.
Az Egyiptom-szál is kissé erőltetetten szövődik bele az élettörténetbe. Bíbor valamikor, férfiak utáni csalódottságában felfedezi magának Egyiptomot, egyelőre csak könyveken és dísztárgyakon keresztül, Ramszesz szobra pedig valamiért a nőiessége ki nem élését mozgatja meg benne: „szerettem volna a falloszáig érő felesége lenni”. Tónidoki arra biztatja Bíbort, hogy utazzon el feltétlenül, legyen Egyiptom „felesége” – ismét egy misztikusabb, a világgal való egységre utaló hangot üt meg, ami a hétköznapi történetbe nem igazán illik bele.
A férfiról alig tudunk meg valamit, egy régi nagy szerelme után bánkódik, igazából ez döntötte ágynak is, ez tette “oka ismeretlen” kórlapú beteggé. A Bíbor iránti érzelmei kétségesek, néha évődik, néha nagyon szeret, néha lemondó, alakja azonban csak ürügy a nő történetének tálalásához. Ezért is kétséges, hogy mennyire beszélhetünk szerelmes regényről: ilyen szerelem nem létezik, még a mesékben sem.
Az egész regényben van egy mondat, valahol a háromnegyede táján elrejtve, amiért már biztosan megérte elolvasni. Bíbor második férje (vagy csak élettársa, nem teljesen világos), az irreálisan béketűrő Emil azt mondja második „zabigyerekének” megszületése után a nőnek: „Addig laktok itt, ameddig akartok. Ha elköltöztök, húzzál ki mindent a konnektorból és jól zárd be az ajtót.” Annyira a szereplőre szabott, naivan abszurd kijelentés, hogy a helyenként túlemelkedett hangot is megbocsátjuk emiatt.
Rácz Tímea
SZÓLJ HOZZÁ!