Tenzi naplója: a meg nem írt regény egy Budapestre szakadt erdélyi román lányról

Élt egyszer egy szép szőke lány Hunyad vármegyében, Hortensia Cristea volt a neve. Udvarolt neki Aurel Vlaicu, jegyben járt Petru Grozával, tinédzserkori nagy szerelme pedig egy szegény magyar fiú, Jóska volt. Egy dédnagymama meséje.

Tensi – így becézték, ez aztán Tenzire magyarosodott – családja gazdag és művelt volt, anyja operaénekesnőnek tanult Bécsben, apja több román falu köztiszteletben álló, az Osztrák-Magyar Monarchia által kitüntetett jegyzőjeként nyugodt és kényelmes életet tudott biztosítani családjának, öt gyerekének. Aztán felborul a világ rendje, és soha nem áll helyre – személyes, családi, néha egészen banális okok közjátékában Tenzi egyszercsak azon kapja magát, hogy már nagymamaként a második világháború utáni Budapesten rekedt.

Évtizedekre rá megpróbálja felidézni ifjúságát, azt, aki egykor ő volt, a sorsdöntőnek vélt pillanatokat, a megváltoztathatatlan, talán megbánt döntéseket. Naplót, pontosabban visszaemlékezést ír tehát – elsősorban saját magának. Egyfajta terápia ez, gyónás, ugyanakkor önként vállalt feladat, elfoglaltság, talán unaloműzés is. Hiszen mit tehetett volna mást egy vénséges-vén dédnagymama, aki „süket volt, műfoga ázott egy pohárban, a kézfeje össze volt szötyörödve” (Zemlényi-Kovács Zoltán), hogy hasznosnak érezze magát, feladatot vállaljon és teljesítsen, ahogy eddig egész életében?

Tenzi tehát évekig rója saját élettörténetét gyöngybetűkkel, magyarul. Ahogy a szászvárosi magyar iskolában a fogalmazásokat kellett annak idején. Amikor 1987-ben, 97 évesen meghal, a paksaméta 400 oldalnyit tesz ki.

Ez kerül – további évtizedek múlva! – dédunokája, Zemlényi-Kovács Zoltán budapesti író, újságíró kezébe. Ő az első olvasó. Egy elfogult olvasóról van szó, hiszen a saját családja történetének fejezeteit tartja kezében. Természetes, hogy hatása alá kerül. A családkutatás amúgy is ragályos műfaj, könnyű elveszni a részletekben, az összefüggések dokumentálásában. Magyarországon az ifjúsági kultkönyveiről ismert Zemlényi-Kovács Zoltán úgy döntött, a dédanyai örökséget kvázi változtatások nélkül, elő- és utószóval, valamint minimális jegyzetapparátussal adja közre. Ez önmagában egy forrásértékű dokumentum lehet – hiszen Tenzi sorai között, a mikrotörténelem szövete mögül kirajzolódik, ha homályosan is, egy nagytotál, amit eddig csak történelemkönyvekből ismertünk: a polgári életforma jellegzetességei, két világháború, az azok után is szinte változatlanul megmaradó vagy csak nagyon lassan szétszakadó személyes kötelékek a két ország(rész) között.

Tenzi egyébként abszolút nem tematizálja Erdély Romániához csatolását, a gyulafehérvári nemzetgyűlést vagy a trianoni döntést, a „nagypolitikai eseményeket” – nem tudjuk meg, mit gondolt minderről, mi volt a személyes véleménye, csak hangulatok villannak fel, háborús nóták szövegei, vagy néhány – szerencsére kevés – románellenes megnyilvánulás, amivel szembesülnie kellett élete során. Alapjában véve megoldandó feladatként kezelte a határmódosulásból fakadó következményeket, pl. hogy forintját immár lejre kell váltania, de attól az élet, az övé és szeretteié is, ment tovább.

A napló a Monarchia kisebbségi elitjeinek önkéntes asszimilációjához is roppant érdekes adalékokkal szolgál: Tenzi, bár román családban nőtt fel, már kisgyerekként magyar nevelőnőt kapott, hogy megtanuljon a testvéreivel együtt magyarul, és a családban is magyarul beszélgettek egymás között. Magyar iskolában tanultak, magyarokkal házasodtak, magyar, szász és román barátaik, román, székely, tót, magyar szolgálóik voltak. Egy Magyarországhoz abszolút lojális román elit tagjairól van szó tehát – mégis érték őket nemzetiségük miatt bántó megjegyzések.

Kár, hogy nem tudunk meg többet az „oláh fátából” (korabeli szóhasználat a román származású nőkre, bántó céllal használták – szerk.megj.) lett budapesti nyugdíjas hetvenes-nyolcvanas évekbeli mindennapjairól, mert az is kordokumentum lehetne. Ezekben az években írhatta a naplót, de a jelenre ritkán utal, akkor is csak a családi eseményekkel, tragédiákkal kapcsolatban. Megrázó részletek derülnek ki a korabeli szokásról, amelynek Tenzi is az áldozata volt: a szülők előre kiválasztják lányaik vőlegényét, a legtöbb házasság kényszerből történt, akár már 14 éves kislányokat taszítottak feleségszerepbe. Ami még érdekesség, a könyv végén néhány bózesi történet a falubeliekről, ahol Tenzi mesélési kedvét nem befolyásolják személyes érzelmei, hiszen ezekben nem ő és szerettei a főszereplők.

Összességében mindenképp erdélyi érdeklődésre is számot tarthat a könyv, már csak mikrotörténelmi dokumentumjellege miatt is; Groza-kutatóknak meg egyenesen új forrás lehet, hiszen a román miniszterelnök életrajzából feltehetően teljesen hiányzik korai jegyességének említése. Regénynek nevezni viszont túlzás, műfajilag a memoár kategóriájába tartozik – amiből talán még mindig lehetne írni viszont egy jó regényt.

A Tenzi naplója – levél a másvilágra című könyvnek vannak ugyan szerkesztési hiányosságai (ilyen baki például, hogy Benedek Elek Hunyad megyei, vagy hogy túlságosan aprók a betűk), abból is adódóan, hogy szerzői kiadás (Zemlényi-Kovács Zoltán személyesen árulja Budapesten a Deák téren, minden nap déltől 6-ig), nem áll mögötte kiadói apparátus. Viszont annál nagyobb és érdekesebb, önkéntes alapú, közösségi hálózatokon terjedő összefogással jött létre és terjed. Tenzi goes viral, még flashmobot is szerveztek a könyv népszerűsítésére:

Zemlényi-Kovács Zoltán itt nálunk ugyan nem ismert (a Hoppárézimi című kultkönyve megvan a gyergyói könyvtárban, felkerült az elolvasandó könyveim listájára), de a Tenzi naplója várhatóan Romániában is szerez jó pár olvasót. A szereplők, vagy legalábbis leszármazottaik, hús-vér személyek, és lehetséges, hogy a dédunokához hasonlóan újra felfedezett rokoni kapcsolatok és barátságok kiindulópontja lesz ez az önéletírás (külföldön élők számára online rendelés: tenzinaplojarendeles@gmail.com).

B.D.T.