Halálcsillag a Budapest-Kolozsvár expresszen: Cserna-Szabó András regényéről

Az ember már eleve fenntartásokkal nyit ki egy olyan könyvet, amelynek a fényreklámja öt méteres pannóról világít a budapesti metró mozgólépcsője fölött, napi ötször is hallható a róla szóló rádiószpot a kereskedelmi rádiókban, csúcsidőben, és a könyvesboltba lépve bannerekkel jelzett a hely, ahol megtalálható. Valaki nagyon meg akarja etetni velem ezt a könyvet – gondolom, de valamiért (szóval egy egészen konkrét, személyes oknál fogva, de ezt most hagyjuk), mégis kíváncsi leszek, és hagyom magam kézen fogni a könyvkiadó csapdának álcázott marketingstratégiájától.

Szórakoztató könyv – ígérik a reklámok, és joggal bízhatok benne én is, hiszen Cserna-Szabó András novellái nagy lelkesedés-hullámot váltottak ki pár éve – bennem is. Szerethetőek voltak, így mondtuk, és szinte az összes ismerős szerette őket. És persze – ahogy nyilván a marketingstratégia is gondolhatta– kíváncsiak vagyunk erre a kedves, vicces, nem behízelgő stílusra egy regény alakjában is. Magabiztosan választottam tehát útitársként a hét órás vonatútra.

Alig indulunk el, alig kezdődik el a regény, mikor egy-egy bekezdéstől máris úgy érzem, itt van a katarzis. Hogy olyan „jóóól megmondja”. Hogy ez a hasonlat igazán a fején találja a szöget. Hogy ennél a poénnál ebben, a helyzetben lehetetlen jobbat kitalálni. Hogy ez vagy az az életigazság ebben a megvilágításban újra lelkesít.

Szóval élvezettel olvasom már az elején. Nem olyan élvezettel, mint egy krimit. Hogy na, mi lesz már, tűrhetetlen a szüszpansz, ki a gyilkos, mikor csókolja már meg, hova tart ez az egész. Hanem olyannal, amikor egy-két bekezdésen olyan jólesőn el lehet teng-lengni, csámcsogni, elolvasni háromszor, mosolyogni rajta, vagy éppen, az utastársaktól elnézést kérve, hangosan felröhögni.

A csámcsogásról beszélve, egy mellékszál, de trendi mellék-tanulságot kínál a regényben fel-felbukkanó főzőcskézés. Ha netán lenne valaki, aki nem tartaná menőnek a konyhát, meg a borokat, ezek után minden bizonnyal beláthatja, hogy ez igenis – még a pesti popéletben, vagy az Eremia Grigorescu utcában is – káprázatos tevékenység. Az is nagyon értékelendő, hogy ezzel kapcsolatban nincs egyoldalúság. Egy következő oldalon már azon vigyorgunk, amikor valaki túl komolyan veszi a borászatot. Sőt, hősünk a túl-tudományos borivás apropóján adja meg a kegyelemdöfést akkori barátnőjének, Mókusnak: „Veled olyan az élet, mintha egy tévészerelővel néznék otthon meccset. Én cseleket látok, belemenéseket, gólokat. Te pixelfelbontást, kontrasztot és képernyőátmérőt”.

Na, tessék, már megint idézek. De hát pont erről van szó. Javaslom, például érettségizők emlék-kártyáira idézeteket vadászóknak, hogy (Coelhóra alternatívaként) bátran jegyzeteljenek: a könyv szolgáltat vicces életigazságokat, amin persze meg van engedve nekünk, hogy fentről mosolyogjunk, de az is előfordulhat, hogy nyomukban egy percre elbámulunk, kinézünk az ablakon.

A történet két szálon fut: van egy western, és egy az író hétköznapjairól szóló vonal. Meg van még számos rövidebb kép, jelenet, (vendég-)szereplő. Legóként (a mozaik ide talán nem lenne elég modern) állnak össze az arcok, karcok, elemek. Ilyen szempontból a novellákra emlékeztet. A sok színes szereplő közül ott van például Zafír, a bizarr barát, aki miatt az írónk mégsem az a magányos fajta; Mókus, az entellektüell, borszakértő barátnő; Anettka, a presszókirálynő, aki által rájöhetünk, mennyire is tudunk ragaszkodni emberarcú lényekhez a nagyvárosi utcán, és aki talán több kedvességet meg odafigyelést kap a hőstől, mint a felvonuló összes barátnő együttvéve. Vagy a boldogságtündér mesebeli, szakállas alakja (aki ki is és mit is jelent? – gondolkozhatunk el az ablakon kitekintve megint). Ezzel együtt – az elbeszélő alakján, és visszatérő nagy szerelmén kívül – kevés a folyamatos történés, itt-ott nem egyértelmű az események haladási menete. Dehát az életben az-e? – kérdezhetnénk az újonnan tanult bölcsességektől okosan.

Aztán egy adott ponton hősünk megérkezik Kolozsvárra. Erdélyi olvasóként hízelgő, hogy végre itt van egy budapesti, trendi, agyonreklámozott könyv, amelynek sorsdöntő jelenetei Erdélyben, főképp Kolozsváron zajlanak, például az Eremia Grigorescu utcában vagy Dsida sírjánál a Házsongárdi temetőben. Természetesen pont azok a részek, amelyeknek a legtöbb közük van szépséghez, élethez, szerelemhez. Meg a zülléshez, sötétséghez, gyilkossághoz. Naná.

Cserna-Szabó András Kolozsváron

„Egy adott ponton, úgy két év írás után, egy nagyobb elakadásnál úgy éreztem, csak akkor tudom befejezni a könyvet, ha kilépek az életemből. Azért döntöttem végül Kolozsvár mellett, mert családi szálak kötnek oda, régóta izgat, évek óta vágytam oda huzamosabb időre. Mert más egy városban pár napig kirándulni, és megint más ott lakni, részévé válni, érezni a lüktetését. Csodás fél évet töltöttem a Kincses városban.

Nagyapám és apám is ott született. Nagyapám a híres Református Kollégium diákja volt, majd az akkor már I. Ferdinánd királyról elnevezett egyetemen tanult bölcsészként – természetesen románul. Utána az Ellenzék című laphoz került, belső munkatárs lett. Nagyanyám hódmezővásárhelyi volt eredetileg, majd az Ellenzéknél lett gépíró kisasszony, a szerkesztőségben szerettek egymásba nagyapámmal. Apám 43-ban született. 1944. október közepén a bevonuló szovjet hadsereg kb. ötezer civilt hurcolt el a városból. Kizárólag felnőtt magyar férfiakat. Valószínűleg ekkor menekültek el nagyapámék. Azért mondom, hogy „valószínűleg”, mert nagyapám az erdélyi évekről (élete első harminc évéről) nagyon keveset beszélt. Ezt a korszakot lezárta magában, Hódmezővásárhelyen, majd Szegeden lett hírlapíró, soha nem ment vissza Erdélybe.

Valószínűsíthető, hogy 44-ben őt is elkapták, de valaki kiszedte onnan, és (ezt már nagyitól tudjuk így) 12 órát kaptak, hogy elhagyják a várost, egy kukoricaszállító vonat tetején jöttek át. Mikor pár éve Kolozsváron jártam, meglátogattam nagyapám unokatestvérét, Zsuka nénit. A férje beszélgetés közben váratlanul felszaladt a padlásra, hogy hoz nekem valami ajándékot. Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven írt könyvével jött vissza, amiben ez áll: „az Erdélyi Helikon adományából Szabó Endre V. osztályos tanulónak, Kolozsvárt, 1932. június hó 1-én, Református Fiú-Főgimnázium”. Ott volt a padláson az a száz-kétszáz kötet, ami nagyapa könyvtárából megmaradt hatvanvalahány év után. Ezek azok a pillanatok, amelyek után az ember ellenállhatatlan vágyat érez belülről feltérképezni egy addig idegen várost.

Többször jártam a fél év „ott-lakás” előtt is Kolozsváron, többnyire felolvasni mentem, csak pár napig maradhattam. Rabul ejtett a város, már akkor, mikor először álltam apám szülőháza előtt a Nemzeti Színházzal szemben. Vagy amikor rájöttem, hogy egyik kedvenc novellám, Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című művének helyszíne, a „Gerendás” kupleráj két házzal a Bulgakov kocsma után van a Búza utcában, ma is áll az épület. A kolozsvári nyilvánosházak története amúgy is nagyon érdekel. Asztalos Lajos helytörténész szépen feldolgozta a témát, őt rengeteget olvastam. A Bulgakov például Stróba Józsefné bordélya volt, a Gerendás mellett működött a sarkon az elegáns „Tükrös”, nevét a falon lévő hatalmas tükörről kapta. A legszebb kolozsvári kupinév pedig az „Édes Lyuk” a Patak utcában. De az is hátborzongató élmény, amikor elmész a régi szálloda előtt, melyben Harker megszállt és puliszkát evett Bram Stoker Drakulájában. Ezeket főleg novellákban írtam meg, de a regényben is van egy kolozsvári fejezet.

Reggeltől délutánig könyvtárban ültem, ahol a helytörténeti munkák, térképek is mind ott voltak mellettem a polcon, úgyhogy közben néhány kolozsvári novellát is írtam. Utána többnyire kocsmákba mentem: Bulgakov, Insomnia, Klausen, Euphoria stb. Márciusban érkeztem, gyorsan szép idő lett, bő a választék kert- és romkocsmákból, sokszor írhattam szabad ég alatt. Nagyban segítette munkámat az Ursus sör, a puliszka és a miccs. Rajongója vagyok az erdélyi konyhának. Nincs jobb dolog, mint szombat reggel az Ószeren miccsezni, ebédre ciorbӑ de burtӑt enni a Fair Playben, vacsorára varză a la Cluj-t (kolozsvári káposztát) burkolni a Deák utcai Vărzărie-ban.”

(Részletek a Magyar Narancs interjújából)

Filmekből mindannyian jól ismerjük az egymásba fonódó párhuzamos történetek technikáját. Könyvekből is, de a Halálcsillag mégis inkább a filmekre emlékeztet. Lehet, a western miatt. És annak ellenére, hogy a könyv inkább a nem-western szálról, a jelenkori hétköznapok vergődéséről szól, egy adott ponton Cserna-Szabó rám pirít: a kezdeti enyhe unalom után igenis kíváncsian várom a western szál folytatását. Például amikor az éppen aktuális barátnőjelölt nem hagyja írónkat kifejteni azt.

– Nem érdekel! – sipítja Veronika.

De, de, igenis nagyon érdekel – gondolom én összevont szemöldökkel, és legszívesebben valamelyik, a könyvből tanult kifejezéssel melegebb éghajlatra küldeném a… szopóművésznőt.

És a szavak! Külön pirospont, hogy az alkalmanként használatos angol szavakról, amelyeket oly gyakran bele-belekeverünk a beszédünkbe, itt végre kiderül: tűrnek nyomdafestéket. Akkor is, ha csak a karakter jellemzésére szolgálnak, akkor is, ha vitatható, hogy ez nyelv-megőrzés szempontjából mit jelent, „szép-e”. Ez van, használjuk őket, és az egy konkrét elégtétel, hogy itt van végre valaki, aki ezt beleírja egy regénybe, és meggyőzi a Magvetőt – of them all – hogy ez így ok. Legitimizálva érzem a hétköznapi kevert nyelvünket, egy kicsit a románt, és az angolt, igenis mobilak vagyunk, van mobiltelefonunk, internetünk, és vannak kevert szavaink, és ez a „multi”-nyelvhasználat innen kezdve valamilyen szinten be lett emelve az irodalomba. Az az igazság, hogy ezeken kívül még rengeteg más (magyar) szóról is kiderül, hogy tűri a nyomdafestéket, érzékeny fülűek csak óvatosan olvassák a könyvet, de ajánlhatnám akár ellenszerként is, prüdéria ellen.

A humor mindvégig kellemesen, ínycsiklandón absztrakt. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is kell más. A figyelmem beáll egy stabilan zsongó szintre, amit nem törnek meg közhelyek vagy unalmas részek, és csak úgy suhannak el mellettem az állomások. A szórakoztató olvasmány fölött csak a cím lebeg vészjóslón, vissza-vissza-térve a regényben véletlen helyeken, például egy zenei refrénben. Ez az árny enyhén filozofikus töltetet ad a poénoknak, és ez persze nem is baj.

Ha finnyás kedvemben lennék, a western szálhoz azért hozzátenném, hogy a reklámok nyomán egy erősebb, rejtőjenős-magávalragadást vártam volna (de az is lehet, hogy annak idején nem olvastam elég Bőrharisnyát). A western vonal nekem inkább csak – eleinte kelletlen, a végére, mint kiderül, kellő – megszakítása az igazi, önéletrajzra emlékeztető történetnek. És mi sem természetesebb egy vérbeli író életében, mint hogy minél inkább elmélyül saját fikciójában, annál inkább valóságként kezd el számára működni az.

Egy ilyen hétköznapokból, szerelmekből, félálmokból álló körforgás mivel is érhet véget? A westernekben nem föltétlenül happy-enddel.

A regény végén szerintem pont megfelelő az arány az olvasói képzeletnek és továbbgondolási képességnek hagyott tér, valamint a sztori lezárása között. Pont jókor, mert már kezdtem volna unni a körforgást, és a poénokat is, amelyek azért viccesek, mert otthonosan ismétlődnek a könyvben, de – mint a tininek saját szülei poénjaitól – a végén már épp menekülni támad kedve az embernek előlük. Bele a budapesti vagy kolozsvári éjszakába, a Menzába, Klasszba, Bulgakovba, Republicba, a pesti pop-életbe, vagy éppen egy lepukkant köpködőbe valamelyik erdélyi kisváros vonatállomásán, ahol el lehet tölteni egy kellemes fél-éjszakát ezt a könyvet olvasva, és a csillagokat bámulva (felváltva), keresgélve azt a bizonyosat.

Gereöffy Andrea