Quimby-könyv: tojásos szendvics, törött állkapocs, rock ‘n’ roll

Soha nem hallott sztorikat, soha nem látott fotókat ígértek a Quimby-napra (Sziget, nulladik nap – Quimby Csodaországban) megjelent könyvvel, amely nemes egyszerűséggel a Quimby címet viseli. Eddig valószínűleg minden trú Quimby-rajongó beszerezte, elsőként megnézte a képeket (már csak Tibi alsógatyában gitározós fotójáért megérte – sóhajt), a sztorikat, és lecsekkolta a könyv végi diszkográfiában, hogy melyik Fefe vagy Faszi kedvenc dala az adott lemezről.

Ha arra számítanánk, hogy alapos monográfia vagy riportkönyv lenne az elmúlt 22 év tényleg meghatározó magyar zenekaráról, inkább ki se nyissuk a könyvet. Akkor sem, ha Tibi poklára vagyunk kíváncsiak – ezt jó érzékkel a minimálisra csökkentik, ugyan kikerülhetetlen, és nem is lenne szabad teljesen kihagyni, de a szerző nem vájkál túlságosan benne.

Abban az esetben, ha tényleg azt várjuk, amit ígérnek, történetesen kis sztorikat, anekdotákat, a zenekar történetének lineáris ívére felfűzve, már nagyon jó kis olvasmány. Megtudhatjuk például, hogyan énekelt Livius törött állkapoccsal, mert úgyse bírta volna befogni a száját – a rögzítést pedig MacGyveresen, egy csomag színes befőttesgumival oldotta meg, az orvos későbbi teljes elképedésére. Lazán mesélnek arról is, hogy milyen kimondhatatlanul mocskos albérletben laktak először Pesten, ahol az előszobában található rozsdás kádat nem fürdésre használták… De beszélnek a folyosóvégi fürdőszobás lakásnál cifrábbakról is: lapostetűről, amerikai majdnem-gruppenről, bolti lopásokról, amikor már csak cigire és piára VAGY ételre marad pénzük.

A Miklya Anna által lejegyzett kedves sztorik között megtudjuk, hogy Tibi nagymamája igazi rock’n’roll néni, aki nem kap a szívéhez a sűrűn előforduló, kicsit ijesztő alakoktól, hanem mosolyogva kávét főz nekik – bár a hangos zene iránti toleranciájához valószínűleg gyenge hallása is hozzájárul. Vagy azt, hogy Livius hogyan beszélte rá első komoly gitárjára Tibit, és miután minden pénzét ráköltötte, tojásos szendvics várta az asztalon. Vagy hogy egyszer, amikor nem akarták kifizetni őket egy koncert után, kis híján szétszedték a mixerasztalt a gázsi fejében, máskor meg – igazából elég gyakran – hanyag eleganciával itták el a gázsijukat a koncert időtartamának megfelelő idő alatt.

A kötet a nyelvezet miatt azonban nem éppen annyira olvasmányos, mint amilyenné a történetek tehetnék. A Könyvesblog néhány napja írt az éppen elhunyt Elmore Leonard 10+1 regényírási szabályáról, közöttük arról, hogy párbeszédben ne használjunk más igét a „mondtá”-n kívül. Ez elsőre csak angolban tűnik értelmesnek, de hajlamosak vagyunk egyetérteni vele, amikor a srácok közötti párbeszédekben a huszonötödik igét olvassuk, a szerző szinte kínlódik, hogy valami frappáns kifejezést találjon, nem túl sok sikerrel. Az egész könyv nem áll a nyelvi helyzet magaslatán, annyira nem is számítana, nem a hű de esztétikai élmény miatt vagyunk kíváncsiak a könyvre, de talán nem ártott volna kicsit visszavenni a fátyolos rajongói hangból a fiúk élőbeszédének javára.

Az anekdotázásokkal véget is ér a könyv első fele, és elérkezünk a tagok portréihoz. Egy-egy fotó vezeti be az adatlapot, majd az élettörténet következik, mindegyikük esetében. Ezek a szövegek már kevésbé meggyőzőek. Amikor Tibinél azt olvasom, hogy „Festő, a képzőművészetben kiteljesedni vágyó alkotó. Boldog apa, szerető családfő, aki azonban megjárta a saját körét a mélyben”, eljátszadozom a gondolattal, hogy e mondatok szerzőjével végtelenítetten hallgattatnám pár órán keresztül a Tamás Gábor-féle Most nyúlik pontosant. A portrékban amúgy eléggé ismétlődnek a könyv első felében már elmesélt részletek, szárazabb adatokkal vegyítve. Ki-kicsodának rendben lenne, de annyira élesen különbözik a sztorizósról, hogy talán fölösleges is – úgyis megnézzük a Wikipedián, ha Tibi kisfiának a nevére vagyunk kíváncsiak, vagy hogy Dódi mikor csatlakozott a zenekarhoz.

A harmadik részben az albumkritikák kaptak helyet, Dömötör Endrétől, aki a portrékat is jegyzi – ezek már tényleg hasznos infókat és elemzéseket tartalmaznak, amelyekre nem lehet csak úgy a neten rábukkanni. Megtudhatjuk a lemezek előtörténeteit, fogadtatását, hogy melyik zenésznek melyik a kedvenc dala – és bréking, az is kiderül, hogy Tibinek mit jelent a Most múlik pontosan.

Rácz Tímea, fotók via Recorder blog

Quimby-könyv: tojásos szendvics, törött állkapocs, rock ‘n’ roll bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. V. Anna hozzászólása:

    Köszi a beszámolót a könyvről, így kicsit jobban tudjuk, mire számíthatunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.