A másik, aki ugyanaz: Tompa Andrea Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben c. regényéről

Tompa Andrea regénye történelmi regény és én regény egyszerre. Vagy inkább két én regény, mert egy nőről és egy férfiről szól, akiknek élete hol jelképesen, hol valóságosan fonódik egybe újra meg újra.

Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben. Kalligram, 2013, 486 oldal

Ha van olyan, hogy „mi regény”, akkor ez az. A két főszereplő életrajza ugyanis egymást egészíti ki. A „fejtől és lábtól” a címtől a záró sorokig a természetes összetartozást kereső két ember burka, akkor is, amikor külön vannak és akkor is, amikor együtt, akkor is, amikor két különböző országban tartózkodnak és akkor is, amikor a két különböző ország egyazon ország két fantom teste. A test komplex metaforája minden pátosz nélkül ad végső formát az egyébként precíz realizmussal megírt történetnek. Ahogy az utolsó sorokban valamelyikük kimondja, a kettőjük beteljesülő szerelmében már nincs én, hanem csak mi van.

És ezeken az utolsó lapokon már nem is lehet megállapítani, hogy melyikük beszél, mert a két élet és a két mondanivaló egyesül. Nem, Tompa Andrea nem szürreális regényt irt, hanem valódi, történelmi regényt a huszadik század első negyedének erdélyi társadalomtörténete alapján, konkrét nevek, helyzetek, történések, művek, intézkedések, törvények, milliónyi valóságos részlet zavarbaejtően kiterjedt ismeretével annyira, hogy az összegyűjtött anyag valódi történelmi értekezés forrása is lehetne, csak a szerzői önkény öntött belőle prózát. A két (vagy inkább másfél vagy kettőben egy) főhős elváló és egyesülő saját útjai a valós történelmi korszak külső útjaiban válnak láthatóvá.

A regény nem a történelem felől mutatja be az egyéni sorsot, hanem az egyéni sors naplószerű idejében jeleníti meg a történelmi időt. Ezért a mesélés fonala egyszerre objektív és szubjektív. Ráadásul eleve egy kettős perspektívát látunk, mert a negyven fejezet fele-fele arányban tartalmazza a két főhős mindennapjait a kolozsvári orvosi egyetemi éveiktől a tízes évek elejétől, a húszas évek végéig. Egy enyedi zsidó nő és egy székely férfi fiatalságáról van szó. Mindketten szembefordulnak a családban tanult hagyománnyal. A lány radikálisabban, a fiú kritikusan, de végül visszatalálva vidéki fürdőorvosi karrierjéhez, amelyet az apja szánt neki. Nincs nevük. Talán mert a név esetleges. Annyit tudunk, hogy a lány neve németesen cseng, amitől olykor zavarban van, mert magyar érzelmű és fél, hogy ha bemutatkozik idegennek tűnik. A zsidóságától elfordul, a magyarságát természetesnek tartja és elveiben szocialista.

A név tehát nem fontos, mert esetleges. Egy szemléletes leírás azt is elárulja, hogy a nő és a férfi különbsége is esetleges, mert végül is mindenki mindkettő. És itt jutunk el a testhez. A test ami a történetben hol saját női vagy férfi test, hol orvosilag értett emberi test, hol csonk, szenvedő emberi rész. A testeknek ez a játéka finom prózai munkával, a pátosz teljes hiányával vezet el az egyéni ember élvezet vágyától és a betegségtől az elesett katonáig és az elvesztett országrészig. A testnek szánt szerepek lényegében a teljes emberi valóságot fedik le a történetben. A saját hagyományaiknak hátat fordító, új személyes teret kereső két fiatal, a gátlásokkal teli szexuális önmegismeréstől, az orvos kötelező szenvtelenségéig a boncteremben, a háború tragikus mikrorealizmusáig a katonakórházban, mind a testben szenvedő emberrel szembesíti őket.

Az ország szétesését átélő nemzedékek traumáját az író a kortárs lét mindennapjaiban mutatja meg. Ebben sem történelemkönyvet ad a kezünkbe, hanem inkább családi fényképet, korabeli utcaképeket, újságcímeket és magánleveleket. Gondosan vigyáz arra, hogy ne legyenek a mai korból visszavetített mondatok és érzések, hanem tisztességes időutazóként számoljon be arról amit a levéltárakban az emberek akkori életéből meglátott.

Tompa nem fikciót ír a valóságról, ahogyan az unalomig szokás, hanem valóságos történetet a fikció, a fantázia megannyi játékáról. Talán nem volt szándékos, de a regény szerkezete mégis arra késztette íróját, hogy az első fejezet a tudománnyal kezdődjön és az utolsó a kuruzslással végződjön. A kettő között két orvos élettörténete bontakozik ki, akik hol tudósnak, hol kuruzslónak érzik magukat. A történetüket kísérő tudománytörténeti epizódok megelevenítik előttünk a kor divatjait, a szegények test és életkultúrájának, rossz egészségének bosszantó kontrasztját a szépséget és egészséget megvásároló piaccal. Lépten-nyomon ott a női sors, a kevés tanult nő és az emancipálódó, darabos, nem szép tudóslány életérzése. Továbbá a magyar rendi világ tehetetlensége a lassan feljövő román kispolgársággal szemben és az ország feldarabolásának feldolgozhatatlan tapasztalata, az elszakadás Budapesttől, a szeretet és a frusztrált harag. A kor nagy ígérete a szocialista eszmék, amit a vidéki székely fürdőorvos is vall, nem csak a városi gyerekorvos zsidó, pártmozgalmár nő. De a nemzeti büszkeség Béccsel szemben és az erdélyi büszkeség Budapesttel szemben is benne van ebben a könyvben. Ám bármilyen érzés vagy gondolkodás diktálása vagy elvárása nélkül. Mindez egy nem mindenhol életszerűként ható nyelvezet rekonstrukciójával, amely nem csak a kor, hanem a két személyes háttér különbségét is tükrözi.

A személyes családtörténeti hátterű regény nagyszerű olvasmány. Azoknak is, akiket csak az érdekel, hogy hogyan éltek Erdélyben száz évvel ezelőtt. Egyébként egy elkerülhetetlen út egyik legfontosabb lépése, hogy megértsük, kik a magyarok. (Kalligram, 2013, 486 oldal)

Szilágyi-Gál Mihály

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.