Jónás Tamással a költészet szépségfoltján

Kultúrteaház, Tein. 21. kiadás. Az egyik ok, amiért érdemes Sepsiszentgyörgyre kiruccanni. Akiért pedig bárhová: Jónás Tamás.

Fotók: Henning János

Az „író, költő, programozó” bemutatását lexikonszócikkel, majd egy vallomás felolvasásával kezdik beszélgetőpartnerei – az alaphangulatot egyből meg is adja a szerző azzal a replikával, hogy szeretné lekaparni magáról a tényeket, de a vallomásokat sem tartja időtállóaknak.

Márpedig vallomások sorozatát osztotta meg abban a szűk két órában, amíg velünk szemben ült, beszélt, válaszolt, rögtönzött, szavalt és felolvasott (Rémisztgetők gyerekeknek – Az ördög, Fenyegető; Keresztények alkonya).

Kicsoda Jónás Tamás – nem tudhatjuk. Ki volt ott és akkor? Kíváncsi, kiszolgáltatott, kitárulkozó, pökhendi, zseniális. A jelenvalólét teljes esetlegességében és intenzitásában ott, abban a pillanatban mutatkozott meg, minden utólagos reprodukció, beleértve bármiféle beszámolót is, halvány emlékmás lehet csak.

A személyes mitológia felvillanó alapmotívumai: kamaszkori, megszállott, válogatás nélküli, habzsoló olvasás, a könyvtár, mint egyedüli méltó életvilág, hely szerelemre, álomra; korai siker, az írás elviselhetetlen könnyűsége, önző és magáértvaló aktusa; tudatos manipuláció és önmanipuláció; önmagunk kisajátítása, újraírása, törlése, széthazudása, hogy elviselhető legyen; az érzékelés intencionalitásának kikényszerítése; tudatos tudatosságvesztés. József Attila, Petri György, Zarathustra, Lévinas, Buddha, Jézus, a Quimby. Az Alkotó, aki játékosan és halálkomolyan kísérletezik a Kreációval. Az Alkotó, aki elrejti önmagát, és ebben a mesterségesen hiányban felvillant valamit saját nyomaiból.

A „költészet szépségfoltja” (ó, hogy szerettem ezt, ahogy mondta): a tévedés, a hiba állandóan ott lebegő lehetősége. Csak olyan antinómiákban lehet megkísérelni megragadni mibenlétét, mint a „tökéletlen tökéletesség” vagy „szabálytalan szabályosság”. A költészet a (leg)nehezebb út, de csak szabadon és önként választható. A keresztényi, legalábbis jézusi út, ha úgy tetszik. A költő nem mondja meg a tuttit. Költészete szűrt fény, „igazságai” nem vakítanak; magamutogató lehet ugyan, de van, amit elzár mindenki elől. A sánta slam poetry megjátszott spontaneitása, látszat-őszintesége és -interaktivitása ebből a perspektívából azok képmutatásaként lepleződik le, akiknek „nem sikerült a költészet”.

A költő lehet akár panteista agnosztikus is, és erről beszélhet mély-sekély dichotómiákban. Magyarázhatja közönségének, hogy Istenről annyiféle kijelentést lehet tenni, amennyit akarsz, és mindegyik érvényes. De őt, de őt vajon ki védi meg interpretációnk önkényétől?

B.D.T.