Az író szabályszerűen megdöbbent a tömeg láttán, ami a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban fogadta. Ezt azzal leplezte, hogy kedvesen és szerényen megjegyezte: biztosan nem miatta jöttek el ennyien, hanem hogy szocializálódjanak, elvégre fesztivál van, „szórakozzanak, érezzék jól magukat!”
Ha másban nem is, ebben tévedett Cărtărescu: igenis a legfontosabb kortárs román íróval akart találkozni – vagy legalábbis szemtől szemben leülve hallgatni őt – a brassói és Kovászna megyei, román és magyar olvasótábor.
Cărtărescu a pulzArton
Lehetett volna nagyképű, produkálhatott volna sztárallűröket, dicsekedhetett volna, mert hát lenne amivel, ám ez az ember, aki saját bevallása szerint ötvenéves korára érte el a kamaszkort, kiegyensúlyozott, derűs szerénységgel ülte végig a két órát, türelmesen válaszolgatva a kérdésekre. Úgy viselkedett és beszélt, mintha egy indián érkezett volna a hegyen túlról a testvéri, szomszéd törzshöz. Nemcsak puszta udvariaskodásból, hanem őszinte tisztelettel dicsérte a magyar írókat, akiket ismer, és ha Romániáról beszélt, mindig disztingvált „románok” és „romániai magyarok” között, amivel végképp elnyerte a szimpátiát. Persze nem azért, mert ez volt a célja, hanem mert ilyen ő.
A fesztiválközönség a Cărtărescu-esten. További cikkeink a pulzArtról itt
Esterházy Péterrel ellentétben – akivel annak idején együtt ösztöndíjaskodtak Berlinben, ám akkor nem tudtak társalogni, mert ő nem tudott németül, a magyar író pedig még nem tudott jól angolul –, aki grófi család sarja, Cărtărescu egyszerű, elsőgenerációs városi munkáscsaládba született, nagyszülei földművesek voltak. Dédszüleinél tovább képtelen volt visszakövetni a családfáját. Egy olyan lakótelepi munkáslakásban „ébredt erre a világra”, amilyenekben azóta is, egészen hat évvel ezelőttig élt: akkor ugyanis beteljesülhetett az álma, és beköltözhetett saját házába. De gyerekként, 12-13 éves koráig ugyanazt a tíz könyvet olvasgatta újra meg újra, ami a szüleinek a könyvtárából került ki – utána kezdte el felépíteni saját gyűjteményét.
Egyik meghatározó olvasmányélménye volt a Monte Cristo grófja. „Kirázott a hideg, ahányszor olvastam.” Dumas regényében az igazságtalanságot elszenvedett, de a semmiből fölfele, csodálatos magaslatokba emelkedő hős archetípusa ölt alakot, aki mentorának és saját kitartó akaraterejének köszönhetően dicsőül meg. Ez a történet fontos inspirációs forrás volt egy betonrengeteg közepén, kis szobácskájában olvasó munkásgyerek számára.
Nagyon sokáig úgy olvasott, mint a legtöbb gyerek: nem érdekelte az író neve, csak a történet címe; egyetemista koráig nem igazán forgott értelmiségi körökben, maga körül csupa olyan gyereket és felnőttet látott, akik ugyanolyanok voltak, mint ő meg a szülei. „Mindig azt hallottam otthon, kisemberek vagyunk, ne foglalkozzunk politikával, ne meséljük tovább a vicceket, amit hallunk. Rádiónk sem volt.” Nem kerültek akkor még magyar vagy német ismerősök, akiken keresztül a nyugati kultúrához kapcsolatot teremthetett volna. A hetvenes-nyolcvanas években ugyanis a magyaroknak és a németeknek inkább voltak külföldi kötődéseik, ismeretségeik, beszerzési forrásaik.
Hogy az irodalom ekkora hatással tud lenni az emberre, lényeges felismerés volt, ami végül a gyermek Cărtărescut egy iskolai irodalmi körbe vezette. „Én voltam ott a legalkalmatlanabb, a legutolsó. Nem is ismertem az 1920 utáni irodalmat. A kört vezető hölggyel évtizedekkel később találkoztam, és nem emlékezett rám. Pedig heti rendszerességgel jártam.”
A bölcsészkarra is „naiv gyermekként” felvételizett, az egyetemen ismerkedett meg a kortárs költők műveivel. Nicolae Manolescu vezetésével olyan irodalmi kör működött a bukaresti egyetemen, ahol bármit ki lehetett mondani, fel lehetett olvasni; a fiatal költő- és írógeneráció tagjai egymással versengve akarták elkápráztatni egymást és mesterüket. Az volt az elismerés jele, ha a felolvasott vers után a résztvevők nevettek – az irónia volt a fegyver a kor sötétsége ellen.
A civil társadalom, az önálló, szabad gondolkodás közegének egy kis magját teremtették meg önmaguknak, mint ahogy a Romániába megkésetten érkező „hippimozgalom” többi kortárs képviselője is. „Mi is az establishment ellen lázadtunk, mint az amerikai beatnemzedék vagy a 68-as francia fiatalság, csak nálunk úgymond ’baloldali’ volt ez a rendszer. Persze, csak idézőjelesen volt baloldali, hiszen tudjuk, voltaképpen egy nacionálkommunista rezsim uralma alatt éltünk.”
Az író beszélgetőtársa Adrian Lăcătuş (balra) és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató, házigazda volt
A Cenaclul de Luni hatósági megszüntetése után Cărtărescu új utakat keresett a költészetben: két gyökeresen különböző, de egyformán zsákutcába torkolló próbálkozásként értékelte utólag a Levantul posztmodern eposzt, valamint a húsz évvel később megjelent Nimic verseskötete szigorú minimalizmusát. Ezután már csak prózát írt, és eleinte a nagy posztromantikus szimbólumok vonzották (a Nostalgia című első prózakötetében például); annak a fiatal és bohó Cărtărescunak most azzal a megjegyzéssel simogatná meg a fejét, hogy „ígéretes, de kisfiam, te még nem tudsz prózát írni”. Ennek ellenére a Mendebilulból felolvasott egy részletet.
A próza pontosabb és őszintébb, mint a vers, nyelvi leleményekkel, rímekkel ideig-óráig szédíthető az olvasó, de a prózában nem lehet csalni. Nem lehet becsapni senkit, nem lehet elhitetni vele, hogy ami rossz, az jó – véli az író.
Mégis technikai értelemben úgy ír prózát, mint ahogyan verset, „az elejétől a végéig”, mint egy inverz szkenner. Munkamódszere az, hogy minden reggel ír néhány oldalt, nem töröl, nem ír át, a szöveg úgy születik meg mintegy tőle függetlenül, „mint a gyerek anyja méhéből”. Nem tudja elképzelni, hogy megtervezze elejétől végéig a regényt, ezért akár egyik oldalról a másikra meghökkentő fordulatokat vehetnek a történetei, organikusan épülnek fel, néha számára is “fura és érthetetlen” módon.
A Travesti kapcsán gyakran szembesül azzal, hogy a „meleg irodalom” fontos darabjaként kezelik a regényt. Heteróként minden tisztelete a LGBT-közösségeké, de igyekszik mindig tiltakozni a regény e némileg leegyszerűsítő megközelítése ellen. A Travesti a serdülőkorról, a levitáció, az átmenet, az átalakulás ellentmondásos, csodálatos és rémisztő állapotáról szól, arról, hogy mindannyiunknak, férfiaknak és nőknek van legbelül egy ellenkező nemű testvérünk. Ezt a regényét egyfajta beavatónak tartja az Orbitor (Vakvilág) trilógiához.
A regényfolyamot az egyik legsikeresebb művének tartják, sok nyelvre lefordították, az író azonban nem szereti a siker szót. Nekünk, íróknak a siker egy skorpió, ami bármikor megmarhat, nem kívánhatjuk azt a fajta sikert, ami a jó, boldog életet és gazdagságot jelenti a legtöbb ember számára – vélte. Viszont ha úgy értelmezzük az írói sikert, mint nemzetközi népszerűséget, akkor azt az állami intézményeknek, a kormánynak elő kell mozdítania, hiszen Cărtărescu szerint a romániai társadalomnak nagyon nagy szüksége van arra, hogy kigyógyuljon kisebbrendűségi érzéséből, és büszke lehessen tehetségeire, művészeire: románokra és romániai magyarokra, akik külföldön is láthatóvá válnak a közösségeik képviselőjeként.
B.D.T.
SZÓLJ HOZZÁ!