A magyar irodalomtörténetben nem volt ritka, hogy írók, költők, drámaírók politikai pályára lépve országgyűlési képviselőkként nyertek személyes és közvetlen betekintést a kor politikai elitjének mindennapjaiba. A leghíresebb példa rá Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. A 21. században is folytatódik ez a hagyomány: Kukorelly Endre író több mint két évig volt országgyűlési képviselő az LMP színeiben. Visszatérve a civil életbe, az író hogyan is másként dolgozná fel a politika világába tett kirándulását, mint hogy irodalmi szöveggé formálja: így született az Országházi divatok című, nemrég megjelent kötet.
Kukorelly új könyvét Sepsiszentgyörgyön, a pulzArt nemzetközi összművészeti fesztivál keretében is bemutatták. Beszélgetőtársa a Tein kávézóban Bogdán László író, publicista volt.
Akárcsak Cărtărescu, a magyarországi író is némileg döbbenten méregette a tömeget. (Mintegy hetvenen lehettünk, az szerintem nem annyira sok, hiszen befért, aki akart, állóhelyet biztos kapott, és szuszogni is tudott.)
Adott ponton a mikrofon megadta magát egy időre, elment a hang, ekkor, hogy jobban hallják a terem hátsó részében is, Kukorelly fölállva beszélt, már-már képviselői stílusban.
De amúgy soha nem tartotta magát politikusnak, azaz soha nem szűnt meg íróként gondolni saját magára; szerencséjére képviselőtársai elnézőek voltak iránta, csak a legszükségesebb feladatokat kellett elvégeznie, de az is annyira felőrölte az idejét, hogy nem igazán volt ideje az írásra mandátuma idején.
Törvényjavaslatokat kellett például olvasgatnia, amelyekből nem sokat értett, “amíg kisilabizáltam, nagyon fárasztó volt, leszívta az energiáimat”, mesélte.
A magyar parlament tagjai viszont nagyrészt szakpolitikusok, főképp jogászok, közgazdászok, akiket – bár vannak köztük képességek és intelligencia tekintetében mindenféle rendű-rangú emberek, ily módon az Országgyűlés a magyarországi társadalom leképeződésének is tekinthető – nem érdekli a magaskultúra. Kortárs irodalom, zene, képzőművészet vagy színház a populáció 1%-át érdekli, és ha ezzel a helyzettel nem kezdünk valamit, nagy baj lesz – vélte Kukorelly. A politikusok nem utálják a kultúrát, viszont végső soron egyetlen szempontjuk van, ami alapján a prioritások között mérlegelnek, és az a szavazatmaximálás. Ez nem jelenti azt, hogy gonoszak lennének, csak meg akarják tartani a hatalmukat. A magaskultúra képviselői márpedig nem jelentenek erős és befolyásos lobbit, és nem elég erős az érdekérvényesítő képességük. Ráadásul Magyarországon „a festők nem olvasnak, az írók nem járnak kiállításra, a zenészek meg nem törődnek semmivel, még a zenét sem szeretik”, bírált Kukorelly.
Mindaddig, amíg legalább a kortárs művészetek művelői között nincs egy alapvető szolidaritás, ezt a lefele menő spirált nem tudják megállítani. Az ilyen típusú összművészeti fesztiválok, mint a pulzArt, az író szerint ezért is jók, mert van esély arra, hogy a különböző “művészeti céhek” tagjai összeismerkedjenek. (Kukorelly amúgy több fesztiválprogramon is jelen volt, pénteken pl. a Magmában hallgatta végig a Csutak Magda-kiállítást követő művészetfilozófiai beszélgetést.)
Kukorelly szerint amúgy az csak “optikai csalódás”, hogy ma nem olvasnak az emberek, hiszen soha sem olvastak és írtak annyian, mint ma, a digitális korszaknak, az online közösségi hálózatoknak köszönhetően. A versek iránt ugyan nincs érdeklődés, de ez annak tudható be, hogy az iskola rosszul szocializál, a kötelező olvasmányokat erőlteti, ahelyett, hogy kortárs szövegeket adna a gyerek kezébe, aki ily módon megutálja az irodalmat.
„Az európai kultúrának ez a problémája, hogy nem az élvezetre nyomul. A művészetet én élvezetként gondolom el, és a gyerekeket úgy kéne szocializálni, hogy a művészet élvezetes dolog, a műalkotás is fincsi. Minden ember képes lehet a dolgok élvezetére, a művészet élvezete sem intelligenciafüggő” – fejtegette Kukorelly. A kortárs művészetet szerinte azért is kellene hangsúlyosabban játékba hozni, mert „minden mű kemény ajánlat arra, hogy mit kezdj magaddal, és minél több ilyen ajánlatot kapunk, annál jobb”.
Kukorelly továbbra is reméli, hogy lehet más a politika – csak tudatosítani kell mindenkinek, nem megoldás a távolmaradás a közügyektől, és mindenki felelős azért, amiért olyan politikusok kerülnek funkcióba, amilyenek. Másrészt a struktúra centrifugális erejét sem szabad figyelmen kívül hagyni, azaz azt, hogy ahogyan valaki pozícióba kerül, elkezd másképp működni, megváltozik a mentalitása, alkalmazkodik a struktúrához, kvázi asszimilálódik. Ettől függetlenül minden választónak nyomást kellene gyakorolnia arra a rétegre, akik az erőforrások fölött rendelkeznek, „ki kell menni az agorára”, mint az ókori görögök, és részt venni a közös ügyek megvitatásában. Szerinte ugyanakkor szabadság van Magyarországon, az ezt megkérdőjelező kritikák túlzóak, “mindenki azt ír, amit akar”.
Az LMP-ről továbbra is úgy tartja, „helyes gyerekek és okosak”, és „ha valaki kihangosította volna a frakcióüléseket, mindenki beléjük szeretett volna”. A párt szakadása szerinte a magyarországi politika kétosztatúságának is a következménye (bár az LMP pont azért alakult eredetileg, hogy ezt a kétosztatúságot föloldja). A kétpólusú közélet alapjaiban rányomja a bélyegét a személyközi kapcsolatokra is, olyannyira, hogy nincs átjárás, diskurzus a különböző oldalak között, sőt „képződik egy átléphetetlen határ, és egyik a másikat le akarja darálni”, szól a diagnózis. Ezt jól illusztrálja, hogy a parlamenti büfében nem beszélgetnek a különböző frakciókhoz tartozó emberek, a folyosón „volt, aki nem is köszönt”. A parlamenti focicsapatban szinte kizárólag csak fideszesek vannak, az író és még egy jobbikos képviselő voltak a kivételek, utóbbi azonban otthagyta a csapatot, elpanaszolva LMP-s társának, hogy „állandóan lecserélték és nem adtak neki labdát”.
B.D.T.
SZÓLJ HOZZÁ!