Szilágyi Júlia álmatlan könyvben emlékezik



Nem hagyományos, hanem szilágyijúliás memoárkötetet mutattak be kedden a Minerva házban (Szilágyi Júlia: Álmatlan könyv Korunk – Komp-Press, 2014), ahol a szerzővel Balázs Imre József költő, egyetemi tanár, a kötet szerkesztője és Tibori Szabó Zoltán újságíró, szerkesztő, mérnök beszélgettek. Nem hagyományos, mert nem sok köze van a memoárírások szabályaihoz, viszont a kötet szépen illeszkedik a szerző egyéni életművébe, stílusába, amit a Lehet-e esszét tanítani? kötetben úgy jellemzett, mint „értekező líra”.


Az est bevezetéseként Balázs Imre József röviden felvázolta a gazdag életművet, az utat, ami a Bölcsészkaron szóban elmondott esszékből több köteten (közülük a már fent említett Lehet-e esszét tanítani (2007) és a Versenymű égő zongorára (2002) címűeket emelte ki), a Trasindexen közölt kis terjedelmű szövegeken (Feljegyzések az akváriumból) át egyenes út vezetett az Álmatlan könyvre.


Balázs Imre József azt fejtegette, hogy a kötetben a „személyessé válás egy új típusa” képződik meg, ahogyan a személyes történet a holokauszttúlélők történetévé válik, amikor a közösségi és családi történet beleszövődik a szubjektívbe. Az idő és a cselekmény nem lineáris, hanem közelít a proust-i emlékezéstechnika felé: a beszélő mintha fényképeket nézegetne, s ez adja a szöveg narratív vázát.


„Egyes memoárírók úgy tartják, hogy mire hétévesek lennénk, már minden fontos megtörténik vélünk, mire Szilágyi Júlia lett hétéves, a huszadik század legfontosabb, legmeghatározóbb eseményei történtek meg, a holokauszt és a sztálinista diktatúra kezdete” – mondja Balázs Imre József, és rögtön meg is határozza a könyv egyik legnagyobb erényét: a narrátor nem fogalmaz meg vádakat, nem hangoztat kollektív bűnöket, vizsgálata szelíd, humoros és finoman adagoltan ironikus, nem formálja tragédiává az eseményeket, szemlélete empatikus, és éppen ezért könnyen hív azonosulásra.


Hogyan lehet ennyire személyes történeteket elmondani? – kérdi BIJ.


„Bőbeszédű vagyok”, mondja a Szilágyi Júlia, a hang rég adott volt a kötethez, és az, hogy mostanában röviden ír, az inkább az olvasói szokások, mint a saját maga megváltozásának tudható be. Elmondja ő is, hogy nem a klasszikus értelemben vett memoárt írta meg, mert nemrég újraolvasta Saint-Simon hercegét, és ahhoz technikailag nem sok köze van. Például nincs benne az élete, no meg a kötet eleve egy olyan történettel indul, ahol a beszélő nincs jelen. A szöveget az önzés hívta elő: valami fontosat megosztani, neki pedig a gyerekkor ilyen (lehetne ezt önzetlenségként is beállítani, de nem). Szilágyi Pavlovra hivatkozik, aki azt mondta, hogy az emberi legfontosabb tulajdonsága a felejtés képessége. De ugyanilyen fontos képessége az emlékezésé is, ami mindenki sajátja. Szilágyi Júlia hangsúlyozza: szenvedéstörténet nélküli emlékezés az övé.



Ezután Tibori szólalt meg, és miután a szerzővel való megismerkedését röviden elmesélte, azt fejtegette, hogy itt az esszéíró eszközeivel történik memoárírás, rengeteg hivatkozással a világirodalmi szöveghagyományok felé. Tibori az erdélyi holokausztot kutatja, így számára fontos felismeréseket hoz a szöveg: a rendszer technikai tökéletlensége, az, hogy 8-9 zsidó kisgyerek tért vissza Kolozsvárra, és köztük volt Szilágyi Júlia is, mind-mind olyan esetlegességek, ami nélkül nem születhetett volna meg a könyv és nem történhettek volna meg a találkozások, nem lenne ez a beszélgetés.


Tibori Szilágyi Júlia humanista szemléletét tartja az egyik legfontosabbnak, s azt a módot, ahogyan saját tévedéseit is belátja (a kommunista rezsim indulásakor fennálló hit rögtön leépül, amint a humanista attitűd sérüléséhez vezet). Úgy véli: hogy, ha például egy zsarnokság valamit el akar törölni, akkor annak emlékezetét kell valamiképpen megszüntetnie. Ugyanakkor felvállalja a félelmeit is, de a szöveg nem válik ezen gyerekkori félelmek apológiájává (és érett kori félelmekéi sem). Ő is kiemeli a Balázs Imre József által is méltatott elbeszélői magatartást, összevonva konkrét magatartással: amikor az elbeszélő gyerekként hazaérkezik Kolozsvárra, az utcán sétál, és egy kislányt lát biciklizni. Csakhogy a bicikli a menekülés előtt még az elbeszélőé volt, mint ahogy az esőkabát is, amit a másik kislány visel. De nem kéri őket vissza, már akkor is kikerülve azt a csapdát, amely bűnös és áldozat kategóriáit képezné meg. Csak áldozatok vannak, csak bűnösök vannak, csak emberek vannak.


„Szerencsés vagyok, nem tudok gyűlölni” – mondja Szilágyi, és hozzáteszi, a tragédiában az a jó, hogy már fiatalon megismerkedett az emberek legjobb és legrosszabb oldalával: egyik ember halálba küldene, a másik a kegyelmet, a menekülést biztosítja. A könyv gerince éppen az a dialógus, amit a fiatalkori én és az időskori én folyamatosan folytat. A kötet végén található fényképek pedig nem csupán hangulatkeltő funkciójukban vannak jelen (bár abban is kétségtelenül jelentősek), hanem megtalálásukkor segítettek történeteket előhívni. „A családi hagyományok akkor szűnnek meg, amikor megszűnnek a családi történetek” – mondta el Szilágyi, aki szerint ennek a fajta történetmondásnak a szóbeli hagyománya mintha-mintha megszűnőben lenne a mai családok legtöbbjénél. „Pedig nem a szavakkal, hanem az egész életünkkel nevelünk”.


„A könyv egyetlen számba vehető erénye az őszinteség” – fejezi be mondandóját Szilágyi Júlia, s az est alatt ez az egyetlen pont, ahol a közönség talán hajlandó megkérdőjelezni amit hall.


Kulcsár Árpád

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>