Tíz mondat a közös nevezőről

Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen. JAK–Prae.hu, Budapest, 2014. JAK-füzetek 185.

Szín: panelházszín
Szó: van
Ennivaló: tárkonyos leves
Színész: Kovács Lajos
Zene: Husky Rescue: New Light of Tomorrow

1. Becsukom a könyvet, rögzítem az első benyomásokat: ismerősség és átlagosság ott is, ahol ösztönlényekről, ott is, ahol értelmiségiekről, nemzetközi hírű művészekről esik szó.

2. Mán-Várhegyi Réka történetszálakat vág el váratlanul, egymondatos epizódszerepekre szerződtet karaktereket, köznapi cselekvéseket nyújt ki hosszan, pont mint az élet.

3. 2013-ban a novelláskötet kézirata JAKkendő-díjban részesült, amelyik a legfontosabb, prózaíróknak szóló tehetségkutató pályázat jutalma Magyarországon: valamiben tehát kiemelkedik kortársai mezőnyéből.

4. A zsűritag Németh Gábor a kötet fülszövegében éles és csúfondáros pillantást, egyszerre rémületesnek és nevetségesnek láttatott világot, megértést és realizmust emleget, joggal, ha kategorizálási dilemmáit is hozzávesszük.

5. Mert mi is az, hogy realizmus, ezekre a történetekre vonatkoztatva.

6. A Szilvia szüzességét író Hazai Attila történeteiből áradt jó száz JAK-füzettel korábban hasonló hangulat, néhol akár a megjelenített terek is átfedésben lehettek (volna) egymással, de Hazai pszichedelikus minimalizmusához képest Mán-Várhegyi fokokkal józanabb prózát ír, és technikája is más, rejtőzködőbb.

7. Szenvtelen hang, cselesen korlátozott perspektíva, kortárs és közelmúltbeli – egy emberi életidőn belüli – élethelyzetek; a kicsi és nagy, Németh Gábor szavaival: a rémületes és a nevetséges egyszerre, ez volna a kulcs?

8. A nevek (ahogy egyébként Hazainál is) fontosak, az átlagosítás lényegi összetevői: Hajnalka, Zoli, Annamari, Panni, Mária, csupa szövegbe simuló név tehát.

9. Árulkodó, duplacsavaros mozzanat ebből a szempontból az egyik szereplő névérzékenysége, aki eseménytelennek érzi ugyan az életét, de (és) megtudjuk róla: „Nem akart olyan helyre menni, aminek a neve Wunder Bár.”

10. A Wunder Bár és az Auróra-telep nem szakít ki senkit a bajaiból, de fokozatosan ébredhetünk rá Mán-Várhegyi Rékát olvasva, hogy az egyetemi dolgozószoba, a berlini galéria vagy a New York-i performanszközeg, vagy különféle vágyott, el- és visszaképzelt életkorok sem – az iránytűt valahogy máshogyan kellene beállítani, de ennek a máshogyan-nak a lehetőségéről a könyv szűkszavúan és bölcsen semmit sem állít, semmit sem tagad.

Balázs Imre József