Találkozások beláthatatlan következményei – Tejszobor

Láng Orsolya első kötetéről

Láng Orsolya első kötete roppant összetett szövetet sző lírai és prózai megoldásokból, képző-, fotó- és zeneművészetből csent elemekből, terek, tárgyak és emlékek szavakba öntött keresztmetszeteiből, amelyeknek nyomán mindezekből újak keletkeznek. A Tejszobor (Erdélyi Híradó és Fiatal Írók szövetsége, 2015) prózakötet, tizennégy egységre tagolva, amely laza szálakon vezet át egyik szövegből a másikba, a gyerekkorból a felnőtt lét nem kevésbé keserű élményeibe, át a nyelv nehézségein, az érzékszervek fontosságán, a terek illékony jelentésén, a találkozások beláthatatlan következményeinek hasztalan feltérképezésén, a hazugság és az őszinteség között alig megtalálható határon bukdácsolva.

A határozottan szerencsés cím többet foglal magába és mond el a kötet egészéről, mint első olvasásra hinnénk. Nem a meglepő társításon a hangsúly – habár fix, hogy ezt a címet nem lehet két perc alatt elfelejteni –, nem is csupán arról, hogy a tej és a szobor szó is gyakran szerepel a kötetben, ezért praktikus és frappáns megoldásnak tűnt összehegeszteni őket egy szóvá. „Mindenki saját szobrot készít ugyanarról a történetről. Nagyapám egyetlen mondatba csomagolja be az életét” (Tejfogak) – írja Láng Orsolya. És ebben a rövid idézetben rettentő sűrűséggel fejezi ki az összefüggést, amely a kötetanyag egészének egy fontos eleme. Az emlékekhez tárgyak és terek kapcsolódnak, de sőt, az emlékek folyama formát önt, akár a lágy anyagból öntött szobor, amely időt sűrít, és a megszületésének pillanatától a látvány állandóan hordoz egy jelentést. Nemcsak abban kapcsolódik a kötet tartalma és a cím, hogy az öntés ige összekapcsolja a részeket – a tejet, a szobrot, és a szívet is (ki)öntik –, hanem egy ellentétet is hordoz magában. A változó, formálódó, és a merev, állandó értéket hordozó anyag közti feszültség kerül felszínre a tej és a szobor szavak találkozásával, ahogy a kötet tartalmában is az állandó és a változó, a fix és a kiszámíthatatlan kontraszt az egyik alapelem, amely egy szív kiöntése által kap formát, szavakat, mondatokat, egységeket, kötetet.

Az író az első szöveggel bele is csap mindennek a közepébe, mintha egy hosszúra nyúlt és egy hajszálnyit lágy csatakiáltás volna. Változót és állandót, anyagokat ütköztet, és elénk tárja az erős vágyat, amellyel birtokba akarja venni őket, még akkor is, ha ismeretlenek. „Hosszú szívószállal szívom a tejet egy színültig teli, nagy befőttesüvegből. A szint csökkentével előtűnik egy porcelán nipp feje, válla. Látni akarom, tetőtől talpig. Az utolsó kortyokat nehezen nyelem, de kárpótol, hogy az alak teljességében megmutatkozik, lágy körvonala átdereng az üvegen. (…) Kiöntöm a szívem.” (Tejfogak)

Láng Orsolya teljesen hétköznapi eseményekről ír tömören és érzékletesen, ezeket szanaszét szórja a kötetben, és jól esik olyan megfigyeléseket olvasni, amelyeket már valószínűleg az olvasók nagy százaléka észrevett. „Sötétben ébredtünk, az ágy lábához letett két mobiltelefonon kis eltéréssel szólalt meg a csengő. Legkedvesebb dallamainkat állítjuk be ébresztőnek, és meggyűlöljük őket. Láthattuk egymás arcán, ahogy az ébredés mágnese összekapja széthullott vonásaink” (Átitatódik, mégsem süllyed el). „Együtt hagytuk el a várost, mint egy káros szenvedélyt. A busz szüntelenül szóló rádiójából érthetetlen szövegű slágerek jelezték, hogy távolodunk” (Átitatódik, mégsem süllyed el). Ezek a mellékesnek tűnő mondatok a körültekintést, a figyelmet, a lustaság teljes hiányát bizonyítják, és közel hozzák a szövegeket a befogadóhoz. Ráadásul összefogják a néha széteséssel fenyegetőző kötetanyagot, amelyből végül egy parányit mégis kilóg az első egység, a Tejfogak című.

A Tejfogak cím sem hazudik – átgondoltak, érthetőek, egyszerűen jók a címek –, valóban a tejfog motívum köré gyűjthető eseményeken való átesésről szól a rész, amelyeket egyszer túl kell élni, ahogy a fogak kihullását. Gyerekkori élmények, helyszínek vonulnak fel az egyes szövegrészekben, az otthon és a máshol kontrasztja rajzolódik ki az egyén és a közösség ellentéttel párhuzamosan. Az otthoni, jól megszokott helyek, bútorok, színek szagok után jön az iskola, a kórház, és ezekkel együtt konfliktusok. Ebben az egységben snittszerűen villannak fel súlyos percek, meghatározó élmények, amelyek nagyon alapoznak az őszinteség és a hazugság fogalmakra. Habár ez a későbbiekben is folytatódik, a filmszerű jelleg megmarad, a szelektálás megváltozik. A gyerekkori élmények később kikopnak, csak egy aktuális jelenből való, érzelmektől megfosztott, véletlen visszaemlékezés folyamatában bukkannak fel itt-ott.

„Beteg lettem, és te addig nem tapasztalt gondoskodással fordultál felém. Kikísértél fogat mosni, és átöltöztettél, mert láttad, hogy egyedül nem boldogulok. Ott álltam mezítláb, negyvenfokos lázzal a hideg cementen, és előre tartott karokkal nevetgéltem a hálóingem alatt, amikor a fejemre húzva kiderült, még egy gombot ki kellett volna gombolni ahhoz, hogy kiférjek rajta. A gyerekkori játék, a gyerekkori félelem nélkül, hogy megfulladok.” (Összeforrott határvonal)

A Tejfogak után következő két egység, a Tenger és a Tejköd egy szerelmi történet körvonalait adják az olvasónak. Az előbbinek vizes, homokos, napernyős környezete után a Tejköd lugasai, kertjei, fasorai, veteményesei szokatlan környezettel szolgálnak, ezek után viszont egészen bele lehet helyezkedni a szöveg sodrásába. Az sodor is, meglehetősen sodorni akar, olykor a kötet elején már megszokott snittekkel, máskor párhuzamos meséléssel, álomvilág és élet cselekményszálainak göngyölítésével játszva. De mintha a szelektálás itt nem működne annyira, mint az eső egy-két egységben. A Tejfogak esetében sok jelenet esett neki áldozatul, a kötet többi részében kevés. Az arányok és a hangsúlyok kicsit elmozdulnak, az emlékképek egyre sűrűbben bizonyulnak fontosnak.

Láng Orsolya saját maga illusztrálta metszetekkel a kötetét. A képek monokrómok, ami maximálisan illik a kötet hangulatához, a címhez, a tejhez, a szövegben folyamatosan sorakozó kontrasztokhoz, ellentétekhez, találkozásokhoz, ütközésekhez, sűrítéshez. A grafikai munkákon a folt és a vonal alkot ellentétpárt, és a gyerekrajzszerű – de a formák egymásba ívelésének ábrázolását illetően nagyon izgalmas – építkezés, arány- és térkezelés az expresszív vonalakkal horrorisztikus, de minimum rideg végeredményt alkot. Ugyanannak az egy személynek két módon való kifejezése erősíti egymást, és kiemeli a képek sűrítő jellegét a szöveghez képest.

A Tejszoborban nagy hangsúly van a tárgyakon, a látványon, az emberi testben és az azon kívül történő, épülő képeken és folyamatokon, a kettő elválaszthatatlanságán és megismerhetetlenségén, az állandóságra való vágyon, a környezet korlátozó erején, a nyelven mint eszköz, az érzékszerveken és a szubjektivitáson. A kötetanyag sokrétű, a különböző művészeti ágak bevonása, beépítése, az illusztrációk és a könyv elején álló mottók számos szálon indíthatják el a szöveghez való viszonyulást, amely kérdésekkel teli, és kevés válasszal szolgál.

Gergely Borbála