Fekete Vince és Karácsonyi Zsolt versei

Az Erdélyi Híradó Kiadó két korábbi kötetéből szemelgettünk verseket ízelítőnek.

Fekete Vince költő, szerkesztő, műfordító. Született Kézdivásárhelyen, 1965. ápr. 7-én.

Tanulmányai: Babeş–Bolyai Tud.egy., Kolozsvár, 1989–94, JATE BTK, 1996–99.
Életút.: 1993– a Helikon, 1996– az Előretolt Helyőrség, 1999– a Székelyföld szerk.
1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-, 2000, 2003 NKA-, 2004 Benedek Elek ösztöndíjas. PhD.

Kötetek: Parázskönyv (1995), Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (válogatott és új versek, 2002), Lesz maga juszt isa (paródiák, szatírák, állatmesék, 2004), Védett vidék (versek, 2010).

(hargitakiado.ro)

Karácsonyi Zsolt 1977. április 27-én született Aradon. 1995 és 1999 között a Nyugati Jelen aradi napilap újságírója, szerkesztője. 2001-től 2008-ig az Irodalmi Jelen munkatársa, 2004-től a kolozsvári Helikon Serény Múmia rovatának, majd 2005-től a Helikon A nagy Kilometrik című rovatának szerkesztője.



Kötetei: Téli hadjárat (versek, 2001); Sárgapart (versek, 2003); A nagy Kilometrik (versek, 2006); Igazi nyár (2010); Ússz, Faust, ússz! (2010); A tér játékai. A virtuális tér és a történelmi idő viszonyának módosulásai Páskándi Géza és Marin Sorescu drámáiban (2010).

(helikon.ro)

Fekete Vince: Védett vidék. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.

Tízezer éj (részlet)

Mint ki recsegő hideg éjen
próbarepül a téli égen
lötyögő aszpikban térden állva
mint forgalomban a benzinpára
havon pusztán nádon és éren
vízen élve vízen és száraz kenyéren
kivel már végképp békét kötöttünk
lebegni járni billegni közöttünk
lobbanó fény egy hideg szobában
úgy lenni csak a füvekben fákban

Óda a holnapi asszonyokhoz

Vas István emlékére
Tóth Krisztinának

Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,
és hol van fénytelen szemetek,
melyben, mint napnyugvásban izzón
még felragyog tegnapi tüzetek?
Még csak harminc, még csak
negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,
kedvesek, hol van meggyötört
arcotok, szarkalábas szemetek?
Elnézem még izmos, ruganyos
lábatok, a még-még elfogadható
feneket, a szülés után kicsit
meglöttyedt melleket,
nézem egyre fakuló fényetek,
ó, ti drága harminc- vagy
negyvenévesek.

Ó, ti drága holnapi asszonyok,
ti majdani zsémbesek,
majdani hervatagok,
Lillák, Annák, Júliák,
Flórák, Ginák, Erzsébetek,
ti, hűek, és ti hűtlenek,
ragaszkodók, ellenségesek,
szeretők, és szeretni képtelenek,
ma még harminc, holnap negyven,
aztán már lassan ötvenévesek,
fáradtak, fásultak, viseltesek.
Benne vagytok
minden vasalónyomban,
minden kimosott ingben,
zokniban, és minden ízben,
minden falatunkban,
hajunk hosszában, stuccolt
barkónkban, bajuszunkban.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
csontjaink mellé kerülnek majd
a csontjaitok, s boldogok
lesztek velünk, mint mikor
nyugodtak voltunk és fiatalok,
és szerelmesek.

Olyan érzés

Pont olyan volt az a hely,
amilyennek a legpompásabb, legnyugalmasabb
vidéket elképzelte, ami már szavakkal szinte le sem írható,
csak azt érzi, ahogy végigszalad a zsibongás
az egész testén, amint a finom fuvallatai megérintik,
amint lenyúl és megsimogatja azt a pázsitot, s ahogy
hirtelen fölemelkedik, mint valami elképesztő robbanás,
beragyog szemébe az arany nap hullámzó fénye,
körülötte pedig, a közeli és a távoli dombokon, bodrozódó
növényzet, meg a fák nyugtató, némán hullámzó sűrűsége,
és az ég kékje és a patak csillogó csordogálása a
kövek között, s mint valami pecséttelen, folttalan,
kék selyemfüggöny, az ég odafönn, és a lengő
füvű, meleg, zöld takaró idelenn.

És ahogy lépegetve és nézelődve, ahogy leülve és
markába vizet merítve, ahogy távolra és közelre bámulva
szippantja a szemén, a bőrén, a száján, minden
pórusán, minden idegével a látványt, a nyugalomnak,
a szépségnek ez a kábító, édesen csorgó, hűsítő
és frissítő, mézédes nedvét, olyan volt, olyan az érzése,
mintha épp ilyen volna a teljes megsemmisülés,
a feloldódás, mintha ilyen volna, amitől még úgy fél,
maga a halál.

Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2010.

A névtelen

Nincs szava rám a világnak,
névtelen vagyok,
téli fények, nyári árnyak
közt magam vagyok,
nincsen álmom, nincsen vágyam,
elmém sem ragyog,
életemnek folytatása
végleg elhagyott.
Egyetlenegy reménységem
az, hogy Jézus úr
látja: bűnöm sáredénye
száz darabra hull.

Bűnöm az, hogy százezerszer
foltozott kabát
testem elkopott anyagként
hordozom tovább,
hiába is tépi, rázza
jégeső, vihar,
nem brekeg még békaként
a bűnös ebihal.
Másként szólva:
nem nőttek ki égi szárnyaim,
de valómra ráragadt az
összes földi kín.

Mint a vak, ki ujjbegyében
hordja birtokát,
úgy kutatja lelkem messze-
tűnt vezérszavát,
újra érezni akarja
lángoló hevét,
míg a testben elmerül és
megdobban a név.

Kosztolányi-féle
 

Annyi évet éltem itt,
felgyűlt időm salakja,
kitárok minden ablakot,
beállok a huzatba –
nyelvem hegyén rezeg még
az aszalt szív zamatja.
Ekkor lép elém az az úr,
aki még szinte úrfi,
túl ifjú még ő mindahhoz
mit nem kell megtanulni.
Kigombolt kabátja mögött
régi kirakat hull szét,
az arca szinte gyermek,
előtte az öröklét –
és így szól:

„Menj most vissza,
oda ahonnan jöttél,
és nem káromkodás ez,
nem is megkopott szófény,
csak késztetés, hogy fordulj
vissza a változásba,
amit elhagytál régen –
lelkemnek földi társa.”

És emiatt már azt hiszem,
hogy van kihez beszélnem,
egy angyali, és egyszerű,
mégis élő beszédben,
pedig a helyzet bonyolult,
pedig a helyzet rémes,
és a pontos megnevezés
annyi, hogy: nevetséges.
Nevetséges a helyzet és
én is, ki benne élek,
mert ez itt nem a kezdet és
nem is a végítélet…

Míg túli tényeket tanít,
a kör bezárul újra,
csak annyi van, hogy könnyedén
lépek jövőbe, múltba –

mert nincs, aki az életem
helyettem megtanulja.

Az üzenet
 

Valaki lépdel az éjben,
nyomai a meredélyen,
nyomai a hegy gerincén,
az alakja olyan mint én,
de a holdban égi párja
nem az én nevem kiáltja.

A neve a szárnyas medve,
a neve a táltos farkas,
ott lépdel az üzenettel:
„Ha ébren vagy, el ne alhass,
ha indultál, meg se állj már,
csak a földöntúli fánál.

De ne tudja meg a horda,
hogy jutottál fel a holdra,
ne lássák a titok útját,
akik az éjt átalusszák.
Éljenek a földközelben,
hol a fénysáv meg se rezzen.

Amit mondasz ne higgyék el,
a hold kincsét se vigyék el,
mi a világ fölött munkál,
azt ők ne hordják maguknál.
Éljenek a gondtalanban,
ahol csak egy hontalan van,

aki látja, ha a vállat
összegyűri bármi bánat,
aki látja, ha a gégén
általfut a nevetésfény,
de nem sír és nem nevet fel,
csak néhány dolgot jegyez fel.

továbbindul a nagy éjben,
nyomai a meredélyen,
nyomai a hegy gerincén,
az alakja olyan mint én.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.