Intravénás hangulat-túladagolás: Beatcore

Ütvefúró üzemmód on: Horváth Benji második kötetéről.

Álombeli, égi és földi tereken randalírozó, trágárságba hirtelen át-átcsapó, meglepő fordulatokat bújtató képek rontanak az olvasóra, ha a borítón belül merészkedik – a Beatcore (2015, Erdélyi Híradó Kiadó, Fiatal Írók Szövetsége) Horváth Benji második kötete, amelyben sokáig lubickolhat az olvasó különböző megközelítési, viszonyulási pontokat, útvonalakat keresve.

Valószínűleg a húszas (vagy harmincas) éveikben bárhol járó fiatalok gyorsan találnak azonosulási felületet, bekapcsolódnak a versvilágba az olcsó sörök, a sokadik kávé vagy a már-már feleslegessé váló cigaretta, füst vagy csikk segítségével. Vagy a nőügyek felől. Beszökhetnek a verstestekbe olyan képeket olvasva, mint „de aki szabad egyszer szörnyeteg lett / így ül szelíden itt e budapestén / szavalja benned sör veszett vér / ahova mindig visszatérsz a mindegy.” (FELDOBOTT ÖTVENES); „Hadd forduljon meg, bármily szomorú. / Ablakban macska, kávé, szélcsend, reggel. / Most cigizek, ez nem a szerelem. / Nem megbocsáthatatlan semmi sem.” (VALÓ VILÁG). Megérezhetik a harcok utáni elkeseredett vagy nemtörődöm másnapok szagát, és követhetik Horváth Benji szavait, ami az egész felé vezet (bármi is legyen az). Vagy pusztán körbe-körbe, de legalább azt az érzést kelti, hogy tartunk valahová, itt kiderülhet, miért ez a rengeteg háború kifelé és magunkban, hová érünk a csikkek nyomán. Ezek alapján már kezd kialakulni egy felületes vázlat a Beatcore világáról. Egy hedonista percfolyamnak tűnő, másnaposságtól opálos harc démonokkal, nőkkel, magunkkal, a napokkal, Istennel, a rendszerrel. A rendszerrel, ami nem körülvesz, hanem magunkban hordozzuk, és az emóciók kézzelfoghatatlan csatornáin áradnak szét a testünkben. Ami ellen Horváth Benji mégis kifelé lázad, határokat feszeget, trágár sorokat vág hozzánk. „Állítsd fel a faszokat, Szűzmária. / Állítsd őket sorba.” (TAVASZI TÁRLAT); „én nem mondom, hogy nincs megírva / semmi, de fasz akar itt mindent / kitalálni, fasz akarja lemérni a ködöt / és az összes kurva lehetséges szöget.” (FÜGGŐSÉGEK). Horváth Benji lazaságba burkolva vet fel komoly kérdéseket, vagy azért, mert így stílusosabb, vagy mert így inkább tűnik beatnek, vagy egyszerűen mert így könnyebb. És a lazaságot ütvefúróként töri át a düh, mintha egy játék szabályain akadna ki, de végül, ha meg nem is békél, beadja a derekát, és fejjel megy a kikerülhetetlenbe. „Akkor gyere, / hülye szeretet, majd megtanullak. / Rajta gecik, üssetek.” (RG 21)

Ezt az egész atmoszférát a végsőkig önti az olvasó nyakába a kötetanyag. Egy ideig újabb és újabb szegmensek tárulnak fel, befogadóként kapok a versekből, beléjük tudok költözni, és habár nem otthonos, mégis magával tud vinni egy-egy útra, vagy leültetni egy kávé mellé merengeni, ízeket helyez a számba. Azonban ennek az izgalma fogy, a tartalma stagnál, figyelmemet el-elengedik a már lerágott gondolatokat többleteredmény nélkül újraboncoló sorok, a tizenegyedik sör már nem fér belém, és a többit is ki akarja lökni belőlem. Egyszerűen túladagolást okoz a Beatcore.

De miközben a túladagolás és a laposodás felé tartunk, elkalauzol minket a költő pár hangulati tájra. Bibliai és mitológiai utalásokkal sző vallást és egzotikumot a szövegekbe, egyik percben Istenhez beszélő magasztos ember, a másikban ösztönökre hámozott, szinte állat a lírai én. Az álmaiba enged betekintést, aztán a maximális realizmust vágja hozzánk, hol élőbeszédhez közel ír, hol rímeket használ.

Hagyomány és a hagyomány tagadásának kettőssége húzódik, de összességében túl sok, túl terjengős, egy versáradat, amelyet a szelektálás, a feszesítés, az izzadtságszagú megoldások és a közhelygyanús jelzők és képek kiirtása, a szervezés tehetne ütősebbé. De lehet, hogy Horváth Benji erőteljes imidzsébe még az is belefér, hogy a kötetben hagyjon közhelyes sorokat, nagy szavakat, és beintsen vagy vállat vonjon, ha nem tetszik. Meg kell jegyezni, hogy az imidzs fontos szerepet játszik munkájának egészében. A felolvasások során klasszisokkal nagyobbat ütnek a szövegek, mint a személyt, a hangot, szóval a performativitást nélkülöző, magukra maradt szavak, sorok. Horváth Benji szuggesztív előadásmódja nélkül egy hajszálnyit súlyukat vesztik a versek.

Amikor Gondos Mária Magdolna az írja az egyébként roppant megnyerő külsejű kötetről a fülszövegében, hogy „Öntörvényű, és az egyik legbátrabb, amit ismerek”, pontosan fogalmaz. Horváth Benji kockáztat, szemmel láthatóan számos szemponttal nem törődik, vagányan ír, felismerhetően, ami roppant fontos, a kötetben el lehet bolyongani, de felsejlik a futószalag-jelleg, a rutinból írás, egy hangyányi lustaság. Viszont ha odavág, akkor aztán odavág.

Gergely Borbála

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.