„Azt kéne megtanulnunk, hogy egyenrangú, egymást kizáró igazságok vannak”

Bartis Attila volt az Álljunk meg egy szóra vendége Kolozsváron. Az új regényéből indult ki az izgalmas beszélgetés.

A meghirdetett kezdés előtt 10 perccel érkeztem a Bulgakovba, az ajtón belépve elkezdtem újra érezni az orromat, ez visszahozta belém a lelkesedést az extracsípős december esti séta után, de nem tartott sokáig. Már nem jutott nekem szék, sőt, egy férfi azt kérdezgette tőlem egyre hangosabban az emeleti terem küszöbén, hogy van-e asztalfoglalásom – nem is feltételeztem, hogy hozzám beszél, ez valahogy nem illett bele a valóságba. Persze én voltam a balga, sejthettem volna, hogy nem férünk majd be, tudhattam volna, hogy ez egy rég várt esemény. Nem én voltam az egyetlen, aki így járt, többen toporogtunk megilletődve a terem bejáratánál – volt, aki az egész est alatt. Végül nekem lett a legjobb helyem: a színpaddal szemben, törökülésben, a földről néztem végig a beszélgetést, így láthattam a meghívott arcának sok-sok rezdülését, a félmosolyokat, a diszkrét szemöldökemeléseket. Ez kétség kívül hozzátett az élményhez, de azt hiszem, Bartis Attila kisugárzása a terem minden sarkáig átszőtte a levegőt.

Az EMIL és a Bulgakov Irodalmi Kávéház közös irodalmi sorozata, az Álljunk meg egy szóra második évadának harmadik vendégeként érkezett az író a kávéházba december 7-én. Az est apropóját nem kimondottan az új regényének a megjelenése adta, a beszélgetés mégis A vége (Magvető, 2015, Budapest) köré szerveződött. A beszélgetőtársa László Noémi volt, aki – habár a kelleténél egy hajszállal többször szólt bele a vendég mondandójába, így néhányszor párhuzamosan beszéltek – érthető és érdekes kérdéseivel olyan mederben tartotta az eseményt, amely azok számára is élvezhető volt, akik nem perfektek Bartis munkásságából.

Nevetősen, kicsit hebegve-habogva kezdődött a beszélgetés. A közönség tagjai és a beszélgetőtársak is sokat kuncogtak – László Noémi töretlen jókedve és Bartis határozott gesztusai mellett ez nem csoda –, és szerencsére a derű az esemény végéig megmaradt. Annak ellenére alakult ez így, hogy felmerültek komoly témák, és a felolvasás-betétek idejére egy korántsem víg, néma állóképnek – legyen fotó – tűnt a terem, amelyben csak Bartis Attila képes mozogni és beszélni. Tehát rengetegen voltak kíváncsiak az erdélyi – de Budapesten élő, és az estre épp Marosvásárhelyről érkező – íróra, aki a reakciókból ítélve le is bilincselte a közönséget.

A beszélgetés az új regény címétől indult, és olyan témákat érintett, mint a leírás és az irodalomi mű létrehozásának különbsége, a különböző motívumok szövegekben való fel-felbukkanása, a regény és a valóság viszonya, a regény és Bartis Attila életének a viszonya, az A vége témája, annak meghatározhatósága, és az álmok az íróval és a regénnyel való kapcsolata. De meglepő módon olyan alapokig visszanyúló kérdést is kapott Bartis, akiről sok-sok éve köztudott, hogy egyben fotós is, és számos alkalommal beszélt már erről, hogy hogyan került kapcsolatba a fotográfiával.

Ez a váz töltődött fel izgalmas tartalmakkal. Bartis érzékletesen beszélt a szülővárosával, Marosvásárhellyel való kapcsolatáról, arról, hogy milyen volt oda évtizedek után hazamenni Budapestről, hogyan alakultak át az emlékeihez kötődő helyszínek – ami a várostól való egyfajta eltávolodását eredményezte. Ennek az eltávolodásnak a regényben való megnyilvánulása lehet, hogy habár minden helyszíne valós település, egy darab, amiről Vásárhelyre asszociálhat az olvasó – erről Bartis csak Nonó többszöri unszolására beszélt óvatosan – fiktív néven szerepel a szövegben. De elmesélte a pávákkal való kapcsolatát – a „kritikus madár” Bartis legújabb regénye mellett az elsőben is megjelenik (A séta, Magvető, 1995, Budapest) –, amely egy egyszerű emlékre épül, és számára is megválaszolatlan a szövegeiben való jelenléte.

A közönség a szinte másfél órás beszélgetés alatt megtudta, hogy Bartis évtizedek óta következetesen vezet álomnaplót, és a munkafolyamatáról is kiderült egy-két apró érdekesség. Elmondta például, hogy a regényben megjelenő egyik tárgy egy reggeli ébredés közben felvillanó ötlet által került egyáltalán a szövegbe, minden tervezés nélkül. Illetve az is szóba került, hogy számára kizárja a hiteles szöveg létrehozásának lehetőségét az, ha magáról a regényről, annak témájáról, annak 21. századbeli létéről gondolkozik munka közben – ez egy olyan koncepciózusságot feltételezne, ami tőle távol esik. A beszélgetés olyan izgalmas szálakon is elindult, mint a leírás és a fényképezés kapcsolata, a fénykép leírása, vagy az emberi természet, annak működése, a racionális és érzelmi töltetek fontossága. Azonban ezek nem mélyfúrások voltak, hanem sokkal inkább a Bartis műveihez való közelítési módok áttekintése alakult ki.

A beszélgetés nem spoilerezett – annak ellenére sem, hogy László Noémi összeállított egy sajátos regénykivonatot, amelyet fel is olvasott –, hanem egyrészt kedvet csinált az új regény elolvasásához, másrészt az író munkái közötti összefüggésekre igyekezett rávilágítani. Ezt a meghívott roppant érdekes részletekkel egészítette ki, és az A vége felolvasott részletei illeszkedtek az éppen érintett témához. A közönségből érkező kérdésekre adott válaszokból pedig megtudtuk, hogy Bartis egyáltalán nem ítéli el a giccset, és azt is, hogy miért tetszett neki A nyugalom (Magvető, 2001, Budapest) című regényének a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház által színpadra vitt verziója.

A taps alig akart abbamaradni az esemény végén. A vendéget megrohamozta a közönség, dedikálásért vagy üdvözölni őt, beszélgetni vele egy kicsit. Szükségem volt még 10 percre, hogy elkezdjek gondolkozni a teendőimen, hogy visszazökkenjek a kerékvágásba, hogy egyáltalán felkeljek a földről. Azon gondolkoztam, hogy mekkora öröm körbenézni a teremben, ahol mindig sok érdeklődő összegyűlik az irodalmi eseményekre, de ennyi embert még nem láttam ide bezsúfolódni. És nem találkoztam még ennyi ismeretlen arccal. Habár a törzsvendégek is jelen voltak, rajtuk kívül is rengeteg érdeklődőt vonzott a jól sikerült esemény. Amikor hazaindultam, azon gondolkoztam, hogy miből spórolom le a könyv árát. Ezek után nincs kifogás.

Gergely Borbála

Fotók: Horváth Előd Benjámin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.