Tíz mondat a hangkutakról

Szín: bakelitfekete
Szó: táncdal
Ennivaló: bubblegum
Zene: Generál: Minek ide szöveg
Film: Xantus János: Rocktérítő

Populáris zene és államhatalom. Szerk. Ignácz Ádám. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017

1. Képzeljük el, ahogy az ember lefelé ereszkedik egy kútban, amelyikben méterenként más-más, egyre régebbi évtized zenéje szól, a kötélhossz nagyjából 1945-ig ér le, lentebbről operettfoszlányokat küldenek fel a légáramlatok: nagyjából eddig mehetünk vissza a Populáris zene és államhatalom című kötetben.

2. A felszerelésben legyen nálunk levéltári kutatókártya és youtube-csatornák nézésére alkalmas eszköz, némi idegennyelv-tudás sem árt a támpontok keresgéléséhez.

3. Pop- és rockzenét, „táncdalt”, beat-misét, new wave-et, operettet, musicalt, rockoperát, funkot és nemzeti rockot fognak át a kötet tanulmányai, jobb híján a „populáris zene” gyűjtőfogalmával, és az alapkutatásokat mindannyiszor az állami szervek jegyzőkönyvei, határozatai, jelentései kísérik a hivatkozásokban: a zenében való feloldódás másik oldalát, az extázisból újra és újra kizökkentő elemeket megmutató történet ez.

4. Hammer Ferenc megállapítását érdemes végiggondolni: „az 1989 előtti popzene politikai, illetve kultúrpolitikai státusa erősen összefügg e zenék, illetve audiovizuális anyagok felvételeinek technikai szintjével” – vajon van-e lehetőség egyáltalán az egykori rangsorok felülírására, vagy egyszerűen a hozzáférésre azokhoz a zenékhez, amelyek a korszakban alternatívát jelenthettek?

5. Ez persze nem jelenti azt, hogy akinek jó minőségű felvételei maradtak fenn, eleve gyanús: a hatalomnak a kelet-európai diktatúrák felpuhultabb szakaszaiban legalább annyira fontos volt fürdeni népszerű trendek fényében (s így nem teljesen elfojtani azt, amit amúgy is nehéz lett volna), mint az alkotóknak megmutatkozni.

6. Hogy a „szocialista realista tánczenét” egészen komolyan gondolta eredetileg a hatalom, azt Ignácz Ádám tanulmánya meggyőzően mutatja ki a kötetben – ennek a kísérletnek a kudarca vezethetett aztán arra, hogy a befogadás, a közízlés, az esztétikai nevelés felé fordult a figyelem nagyobb része, innen pedig logikus lépés az ifjúsági klubélet felfutása, amelyik aztán a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi zenéjének talán legfontosabb innovációs terepévé vált.

7. A dilemmák ebből (a korabeli közönség számára nem feltétlenül átlátható) hatalmi nézőpontból utólag is érdekesek mindenesetre: legyen-e exportcikk az operett külföldön, jó-e ez az országimázsnak?; mit engedni bejátszani a rádióban és mit ne?; mi legyen a viszonyulás a keresztény rockhoz/beathez?

8. Ebből a kötetből is nyilvánvaló, hogy az 1945 utáni magyar popzenének van néhány nagy, megkerülhetetlen története: ilyenek a Táncdalfesztiválok hatvanas évekbeli Illés–Metro–Omega szereplései (Kappanyos András ír erről); a Képzelt riport… Vígszínház-beli bemutatója (1973, Jákfalvi Magdolna elemzi); a nyolcvanas évek new wave-zenekarai (Zombori Mónika foglalja ezt össze); vagy a Rock Színház története (Ring Orsolya vázolja fel).

9. Meglepőbb, mert kevésbé közismert témákat tárgyal a keresztény könnyűzene kádári Magyarországon való jelenlétét jellemző szöveg (Povedák Kinga), vagy a nem-politizáló jellege miatt kevéssé emlegetett, de sajátos életérzéseket felszínre hozó funk-vérvonalat végigkövető írás (Havasréti József).

10. Néhány, az írásokba itt-ott beszivárgó elfogultság ellenére komoly, színvonalas, megkerülhetetlen munka született – nem zenehallgatás helyett, hanem annak kiegészítésére olvasandó.

Balázs Imre József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.