Transsylván pótdepressziók vagy Pannon depressziók?

Nem szükséges beleolvasnom KAF és Tompa legújabb négykezes verseskötetébe, ahhoz, hogy már a Transsylván pótdepressziók cím hallatára, a latin szavak sugallatára lepörögjön előttem egy sor nyomasztó életérzés. De ahhoz igenis szükséges transsylván poétikát fogyasztani, hogy a szorongás helyét játék és humor vegye át, s az esztétikai élmény felszabadítson.

Pannon földről hazafele jövet vettem kézbe először a könyvet, s kisvártatva fölnevettem, mikor világossá vált: Pannónia most az igazán depressziós, mi ezúttal (vagy mindig is?) pótdepressziósak vagyunk. Ezt az örökzöld – vagy örökké vérpiszkos? –  témát sem kerülik el a szonettek, éles cinizmussal nyúlnak hőn dédelgetett politikai kérdésekhez, például így:

Mocsok lelkünkről nem zeng halleluja:

a pórnép mind az árulódalt fújja,

bár refrénénél néhány megrekedt,

s pokolba küldött poshadt lelkeket. (Alteregős ének)

A közéleti témák ezzel nem érnek véget, folytatódik a sor színházzal, Vásárhellyel, a székely mítosszal, távolodó nőkkel és nem utolsó sorban persze az öregedő férfi depresszióival. A Depressio Transylvaniae 1993-ban megjelent kötetéhez hozzáadott “pótdepressziók” kicsit szomorúbb, reménytelenebb, rezignáltabb szonettek hangján szólnak:

A depresszió nem lohad a korral,

csak földagad, lobogva elragad,

[…]

De transsylvánabb nem lehet ma téboly. (Transsylván pótdepresszió)

KAF és Tompa magabiztosan játszik szenttel és profánnal, mitosszal és hősökkel, klasszikussal és modernnel a sajátos “kétbalkezes” poétika szólamain. Búcsúzó verseik ars poeticává alakulnak át:

Itt voltunk, eddig értünk el mi ketten,
[…]

Csak játszottunk, de nem nyertünk kriketten,

vesztes számoktól holtra ihletetten –

[…]

s ugyan potomra, mert tán itt se voltunk!

Nem mérhető se életünk, se holtunk,

Csak szókat írtunk, rímben egyre, másra,

fügét mutatva létre, elmúlásra (Kétbalkezesek őszi búcsúzója)

Eszményeimen átbukfencezem…

Ágyő teátrum, érted annyi kín ráz!

Isten veled, dicsőség, kósza hír-máz! (Búcsú a Nagyérdeműtől!)

Az olvasó viszont nem búcsúzik el a versektől, újra és újra belelapoz a könyvbe, azzal a sejtéssel, hogy, ha más formában, akár más műfajban is, talán még folytatódik a közös játék.

Visky Anna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.