Az óvári teraszon “miazisten”-tekintetekkel célozgattak a szomszédos asztalnál ülők, amikor vinnyogva-röhögve olvasgattam át Orbán János Dénes Sándor vagyok én is… című kötetét. A könyvet a Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be, hasonlóan vidám körülmények között, csak akkor nem akart senki sem kidobni a Macskaház teraszáról.
OJD az Irodalmi Jelennél több éven keresztül vezetett, azonos című rovat terméseiből válogatta ki a legelvetemültebb írásokat, megfejelve őket egy adag szerkesztői jótanáccsal – például, hogy a verseket szigorúan a főszerkesztőnek kell beküldeni, kalligrafikus kéziratban, a mellékelt levélben pedig a kicsikutyánk kölykedzéséről is illik pár bekezdést írni.
A János vagyok én is fejezetben maga OJD is tíz hasonló hangnemű verssel “lényegült át sándorrá”. A dilettáns költőkben lakó Sándorokról beszélgettünk vele.
A naiv művészeteket általában ünnepelni szoktuk, míg ezeket a verseket körberöhögjük. Mi a különbség?
Naiv költészetnek nevezhetjük mondjuk Petőfinek egy bizonyos vonulatát. Ez külön művészeti ág is lehet, de amivel én foglalkozom, az a dilettáns, amatőr költészet. Bár vannak benne naiv dolgok is, inkább olyan förmedvények és borzadványok, aminek semmi köze a naivitáshoz. Például Szent Varecza Halott anarchista versei és aforizmái vagy Moslékfőző Bartos Csaba kommunista agressziói, amelyekben Sztálint és Pol Pot kambodzsai diktátort ajnározza, nem igazán naivak, ellenben borzasztóan amatőrök.
Hol az a pont, amikor egy ilyen vers annyira rossz, hogy már jó?
Vagy akkor, ha röhögünk rajta, hogy mekkora baromság, vagy ha nem röhögünk, viszont annyira borzalmas, képzavaros, hátborzongató, hogy kivált belőlünk egy súlyosabb hatást. Mert egyébként a számos kézirat között, ami eljut a szerkesztőhöz, vannak teljesen érdektelenek. Semmitmondó, sem kacagni, sem megbotránkozni nem lehet rajtuk. Tízből általában egy szokott ilyen kacagságos lenni, de ezt az anyagot több ezer küldeményből válogattam.
Azt hogy állapítod meg, hogy valaki nem szándékosan ír ennyire rosszul?
Van, akinek így áll be az agya, illetve ha valaki poénra akar venni, ahogyan a derék poéta urak szerkesztő barátaikkal tesznek néha, akkor nem egy egész kötetre valót küld be. Az egyik legjobb példa, ami a könyvben is szerepel, hogy annak idején Márki Zoltán, az Utunk szerkesztője Ebdegges Azsafol költőtől kezdett verseket kapni, aki bukaresti török volt, de megtanult magyarul – legalábbis így állította be. Ilyen Petőfi-stílusú versikéket küldözgetett be, és Márki már-már le akarta közölni, amikor egy másik szerkesztőnek eszébe jutott visszafele olvasni a nevet: lófasz a seggedbe. Aztán kiderült, hogy Szilágyi Domokos volt a tettes.
Engem is megpróbáltak átverni kevésbé ismert Petőfi-versekkel, csak nem jött össze. De amikor valaki egy egész kötettel jön, nincs annyi ideje, hogy poénkodjon, sajnos – vagy hálistennek, mert nem kell annyira negatívan viszonyulni hozzá.
Azok számára, akik versei megjelentek ebben a kötetben, nem lesz átverés?
Minden szöveg megjelent már az Irodalmi Jelenben, és arra is vigyáztam, hogy a szerzői jogokat ne sértsem meg. Vannak olyan alkotók, akik kötetet is jelentettek meg, és direkt írják, hogy szabadon fölhasználható. Viszont majdnem mindenkitől csak részleteket közlök, és ez teljesen jogszerű.
Hazám!/ Te szétszabdalt oltárterítő/ Isten szószékén,/ Te márványba vésett/ Kopott fényű aranybetű/ Hazám!/ Te bemocskolt hómező/ Európa irdatlan térképén/ Te felszántott, kirabolt temető/ Hazám!” (Vallomás tisztítótűzben, E. Sz. I.)
Csak úgy lángolnak a betűk a papiroson a nagy hazafiságtól. Az Irodalmi Jelen Tűzvédelmi Osztálya tiltakozik: ekkora pátosz fölgyújtaná a folyóiratot.
A könyvben és a könyvbemutatón is említetted Uhrin Benedeket és Fekete Pákót, akik a maguk területén már-már mémmé váltak – van olyan, hogy irodalmi mém?
Szoboszlai Sándor, az ős-Sándor, a rovat „címadója” volt ugye, tehát eléggé beivódott a köztudatba. Észak-Magyarországon Pál Petőfi Sándor is egy ilyen jelenség, hiszen valóságos turisztikai látványosság és az önkormányzat finanszírozza a köteteinek a megjelenését, valószínűleg nem csak karitatív szempontból. Ő egy megszállott figura, végtelenül szimpatikus, a turisták imádják, valóságos árucikk lett belőle a várán kívül nem nagyon izgalmas Kőszegen.
A szerzők közül választott-e valaki izgalmasabb „ideált” magának, Petőfin kívül?
Körülbelül fele Petőfi-epigon, de ott van mondjuk G. J., ő határozottan avantgárd alkat, míg Bartos Csaba és Szent Varecza anarchisták. Ki amilyenféleképpen buggyant.
Ki a legizgalmasabb akkor közülük?
Kultúrtörténetileg Szoboszlai Sándor, mert semmit nem tudunk róla szinte, valószínűleg a háborúban tűnt el, ezt is csak kikövetkeztetni tudtam a verseiből. Kiderül körülbelül, hogy hol született, és azt is feltételezhetjük, hogy meghalt, mert a verseiből kiderül, hogy katona volt a második világháborúban és utána nem hallottunk róla, ezért gondoljuk, hogy elesett. Az is valószínű, hogy tiszt volt, mert egy közlegénynek nem hiszem, hogy megjelent volna kötete. Tehát ő egy ilyen misztikus figura, rekonstruálni kellene; hátha most valamelyik leszármazottja jelentkezik. Szándékomban áll elmenni az egyházhivatalba is, hátha van anyakönyvi kivonata.
Aztán ott van Szent Varecza Halott, az anarchista algebrista, aki vallást is alapított, a vareczaságot, több mint 100 könyve jelent meg, régiségkereskedő Szombathelyen. Agyrém szempontjából viszont Gy. J. a legérdekesebb.
csak sajog a gordiuszkodó idegszálak érce
és szivárványt hörögve pitéli a kakast a jérce
csak egyre vinnyog az amnéziával fércelt megszokás
és pirkadatba öltözik a glória-vérű lopás
(Krónikás ének 2005-ből, Gy.J.)
Hogy provokáljalak kicsit: ha az E-MIL-hez érkeznek ilyen versek, azt is először körberöhögitek, és csak azután „nem őrzitek meg és nem külditek vissza”?
Bárhová érkeznek, általában körberöhögik őket.
De akkor elolvasod, már az is valami.
Embere válogatja, én minden kéziratot el szoktam olvasni, éppen azért, mert évek óta ráálltam ezeknek a gyűjtésére. Amúgy egy jó szakember 2-3 sorból megállapítja, hogy az illetővel van-e mit kezdeni vagy nincs, tehát ez gyorsan megy, egy nap alatt akár 100 kéziratot is át lehet nézni. Eddig minden szerkesztőségben úgy tapasztaltam, hogy minden ilyen kéziratot kiröhögnek, aztán persze eldobják. Én nem dobtam el.
A könyv parodisztikus jótanácsokkal kezdődik. Nem tartasz attól, hogy valaki komolyan veszi ezeket?
Ha valaki szó szerint veszi, akkor azt jelenti, hogy problémák vannak vele és megérdemli, de hát szerintem nagyon bunkónak kell lennie, hogy ne értse meg.
Különben az egész könyvről az jutott eszembe – és valószínűleg nem csak nekem –, amikor a tehetségkutató műsorok legrosszabb darabjait vágják össze, és az ember csak fogja a fejét, hogy ezt tényleg komolyan gondolják? Ezek szerint a költők komolyan gondolták…
Szerintem igen, voltak visszajelzések még annak idején, kaptam sértődött meg fenyegető leveleket. Olyan is volt, aki ennek köszönhetően látta be, hogy nincs mit keresnie a prérin, más meg be akart perelni, szóval volt minden.
Jó munkát és további sikereket kívánok Önnek. Szeretettel üdvözlöm kedves családját is és gyerekeit, akik büszkék lehetnek, hogy ilyen híres költő-apjuk van. Kérem adja át szívélyes üdvözletemet Böszörményi Zoltán Úrnak, az Irodalmi Jelen – a világ legnagyobb példányszámában megjelenő irodalmi havilapja – Író-, Költő- és Főszerkesztő Urának, és mondja meg neki, hogy nagy tisztelője vagyok személyiségének és munkásságának, és a világ legfinomabb dobostortáját fogom elvinni neki, ha Aradra megyek, csak ne lenne olyan messze Szegedtől. (A Hogyan írjunk levelet a szerkesztőnek fejezet részlete)
Petőfi amúgy az egyik legmegtévesztőbb költő, akit én zseniálisnak tartok, viszont költészetének java része egyszerű és érthető, emiatt azt hiszik, hogy olyan könnyű megírni, csak úgy kicsúszik. Holott nem, ő professzionális és képzett bölcsész volt, aki nagyon jól tudta, hogy mit miért ír le. Például a „csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán” nagyon egyszerű és szép kép, de azt hiszik róla, hogy ilyeneket könnyű írni. És nagyon sokan nem fogják fel, hogy költőnek lenni nem az ihlettől függ, hanem a mesterség elsajátításától. Tíz százalékos tehetségből is lehet jó költőt nevelni, többéves procedúrával.
De arra is kell gondolni, hogy ma bárkinek megjelenhet kötete, 6-7-800 első kötet jelenik meg magyar nyelvterületen, és egy század csak bizonyos mennyiségű klasszikust bír meg. Eleve nagyon jónak kell lenned, hogy kitűnj és megmaradj. De hát amikor az ember ül a lappal szemben, úgy érzi, hogy neki ez borzalmasan tetszik, csak elfelejti, hogy nem neki kell tetsszen, hanem az olvasónak.
Rácz Tímea
SZÓLJ HOZZÁ!