Újrafilm: ezzel a szörnyszülöttel rontja el a napomat újra meg újra a legnagyobb magyar hírügynökség. A remake helyett használják, magyarító szándékkal – annyi csak a gond, hogy az újrafilm a nyaktekerészeti mellfekvencek, azaz a mindennapi beszédben soha be nem váló magyarítások sorát gyarapítja.
A Magyarító szótár címe alapján egy talicskányi nyaktekerészeti mellfekvencet vizionáltam (a szótár szerint inkább képzeltem, láttam). Az újrafilm volt az első, amit kerestem benne – örömömre nem találtam meg. Annak pedig szintén örvendtem, hogy az F betűnél beleakadtam a fuck szóba, annak rendje és módja szerint baszd meg-nek fordítva: kiderült, a szerző
prüdéria és álszentség nélkül nyúl a nyelvhez.
A Tótfalusi István által összeállított, a magyarországi Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent szótár hozzáállása a magyarításhoz ugyanis pontosan az, amit magam is vallok. Magyarítani jó – de csak lazán, elfogadva azt is, hogy vannak olyan idegen szavak, amelyekre egyszerűen nem létezik a nevetségessé válás veszélye nélkül alkalmazható magyar megfelelő.
„Azok a szavak idegenek, amelyeket a magyarul beszélők többsége annak érez” – szögezik le nemes egyszerűséggel az előszóban. Műfajilag az idegen szavak szótára és a szinonimaszótár közé sorolják be a kötetet, arra bátorítva az olvasót, hogy esetenként nyugodtan használja értelmező szótárként is (bár az utóbbi célnak persze sokkal inkább megfelel az Idegen szavak szótára, a maga részletes magyarázataival.
A 250 oldalon 12 600 idegen szó egy vagy több magyar megfelelőjét közlik, jelezve a kiejtést, illetve azt is, ha valamelyik kifejezés elavultnak számít. És akkor is
el lehet vele szórakozni,
ha az ember éppen nem célratörően használja: egész csomó olyan kifejezés szerepel benne, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt – és nem azért, mert valamely, általam nem ismert szaknyelvhez tartoznak.
Tudtad például, hogy az abhorreszkál szó azt jelenti: visszariad, undorodik, elutasít? Párja, a perhorreszkál pedig a kárhoztat, elítél, elvet / visszaborzad, visszariad, megdöbben, visszaretten / szégyell, átall, restell szinonimája is lehet. Vagy hogy a lemur nem csak cuki madagaszkári majmot, hanem szellemet is jelent?
És ellenkezőleg: kevesen tudják, hogy a grépfrútra (grapefruit) van egy nagyon kedves magyar szavunk, a citrancs. A buzi szóra pedig egyenesen rákerestem interneten, mert nem jött, hogy higgyem, hogy nem magyar találmány. Pedig nem: valamikor a 18-19. században szivárgott be a nyelvünkbe, a német Buserant szó rövidítéseként.
A kötet azonban megválaszolatlan kérdéseket is felvet. Például miért sorolta a szerző az idegen szavak közé a magyar nyelvbe teljesen beépült (azaz az előszó definíciója szerint nem idegen) szavak közé például a grafikát, a szexet vagy a biciklit? Persze, eredet szempontjából idegenek, és
ismeretterjesztő, tájékoztató szempontból helyük is van a szótárban.
De kár volna bármelyik naiv olvasóval elhitetni, hogy a használatuk helytelen – és ezt a kérdést valami egyszerű megkülönböztető jelzés is megoldhatta volna. Arról nem is beszélve, hogy itt-ott kimaradtak a pontosítások, a többletjelentések: a mankót például az átlagember soha nem használná a raktárhiány szinonimájaként, ahogy a hasis sem jelent kábítószert általános értelemben.
Vagyis a Magyarító szótár hasznos és érdekes, de nem a teljesen kezdők kezébe való eszköz. Azok forgathatják haszonnal, akik már megtanulták megkülönböztetni a nyelvben otthonra lelt idegen szavakat azoktól, amik sértik a fülünket. Egészen pontosan azokra az esetekre ajánlanám, amikor tanácstalanul vakarjuk a fejünket egy kifejezés mellett: hogy is mondják ezt szépen magyarul?
Fülöp Noémi
SZÓLJ HOZZÁ!