Szabó Róbert Csaba olyan kötettel jelentkezett idén nyáron, amilyen még nem volt: a Fekete Dacia „erdélyi rémtörténetek” gyűjteménye. Drakula természetesen nincs, hanem részben a Poe-i hagyományt folytatva, “autentikus” és általános horrormotívumokat egyaránt felhasználva, itthoni ismerős helyszíneken formálja a történeteket. Az “erdélyi” némiképp pontatlan alcím, ugyanis a Duna-delta, a tengerpart vagy Bukarest is rémségek helye lehet. A történések ideje is változatos, a 20. század első felétől 2011-ig; olyan valós eseményekre való referenciákkal, mint pl. az LZ-127-es zeppelin áthaladása Szeben felett vagy a norvégiai mészárlás.
Az egyes írások tematikában és az „ijesztgetés” eszközeiben változatosak, hol egy véres holttest, hol szellemek, hol őrült tudósi kísérletezgetés, hol csak egy nagyon mélyről érkező sejtés képviseli a rémet; egyedül vámpír nincs. Az idézőjeles kifejezés talán mégsem helytálló, mert Szabó Róbert Csaba nem csontig hatoló, valódi borzongást kínál. Legalábbis nem mindegyik történetben, de a természetfölöttivel kacérkodó írásait is nyugodtan olvashatjuk éjfélkor, egyedül a lakásban.
Ehelyett akár objektíve szemlélhetjük félelmeink forrásainak sokféleségét, illetve képzelhetjük bele az ismerős helyszínekbe a történéseket: „mi lenne, ha…?” Egyik novella még valamennyire ki is lóg a sorból, a Kiszáradás, abban ugyanis csak és kizárólag az emberi rosszindulat jelenik meg, ami egy rémtörténethez képest enyhe következményekkel jár és undoron kívül semmi mást nem vált ki. Néhány esetben átjárás van a történetek között; egy-egy szereplő megjelenik egy másik novellában is, például aki korábban én-elbeszélő, később harmadik személyben jelenik meg a történetben. Ezek a néha lazább, néha szorosabb összefüggések azt is erősítik, hogy a helyszínek változatosságának ellenére mégis jól behatárolható területen járunk, ahol nemcsak az emberek, hanem a félelmek is valamilyen kapcsolatban állnak egymással.
A témák és megközelítések sokféleségének ellenére (vagy éppen ebből adódóan?) egyenetlen színvonalú kötetről van szó. A kötet címadó novellája – vagyis csak hozzávetőlegesen, mert a történet címe Lelkiismeretünk bekötőútjain – talán a legsikerültebb, minden szempontból – ez viszont már az előző kötetben, a Temetés este tízkor című könyvben is szerepel. Megkapó még A léghajó utasai, a Ruba Mihály ajándéka, A sebész vagy a Stein József és testvérei is.
Egyes novellák azonban túlírtak, minden kiderül, mindenre van magyarázat, méghozzá már-már újságírói igénnyel, így a titokzatosság is teljesen kivész – ilyen például Az emeleti szobák lakói című történet. Zavaró még néhány nyelvi megcsúszás is, érthetetlen, hogy miért jelennek meg a szövegekben olyan funkció nélküli zsurnalizmusok, mint „Többszöri felszólításomra, amellyel aggódásomnak és félelmemnek is igyekeztem hangot adni” vagy „befektetéseket eszközöltek”.
Borzongásnak kevés, a hazai babonák és félelmek továbbgondolásnak viszont kiváló kötet tehát a Fekete Dacia. Ideje volt a vámpírsztorik egyeduralmát megtörni – úgyse a túlzottan hegyes szemfogaktól félünk leginkább, hanem attól, ami tényleg megtörténhet. Illetve attól is, amit odaképzelünk, csak már nem kereszttel meg szenteltvízzel megyünk neki. Hanem például egy fekete Daciával.
Rácz Tímea