Diarmaid MacCulloch A reformáció története című könyvéről. Európa, Budapest, 2011. Fordította Varga Benjámin. 7900 forint, 123 lej.
Itt van ez a könyv a reformációról. Ezerkétszáz-ötvennégy oldal mindennel együtt, szinte két kiló. Első látásra úgy tűnik, hogy ebből aztán mindent meg lehet tudni, ami a reformációval kapcsolatos. Monográfia egy olyan korban, amikor nagyon keveseknek van olyan átfogó tudása, hogy monográfiát írhassanak. Fontos könyv, tankönyv lesz, sokan fogják használni, már csak a terjedelme miatt is. Ha csak a méretét nézzük, nagyszerű, lenyűgöző teljesítmény, a fordítás pedig kiváló.
A könyv megkísérli feldolgozni a reformáció és környéke közötti történelem tényanyagát, és a könyv végén kitér arra a társadalomra, amelyben ez a folyamat zajlott. A könyv kezdete nagyon ígéretes: az óegyházzal kezdi, azokkal a folyamatokkal, amelyek a reformációhoz vezettek. Ez mindenképp nagyon jó, mert a legtöbb, a reformációról szóló könyvből ez a rész kimaradt, és emiatt úgy tűnik, mintha a reformáció egy borús kedd délután a semmiből állt volna elő. Emellett a könyv provokációt, olvasmányosságot és az angliai reformációtól való szellemi függetlenséget ígér.
Ha a könyv egészét nézzük, az első fejezet, amely az óegyházról szól, a legjobb és legszórakoztatóbb. Ez a fejezet annyira jól van megírva, hogy szinte várom, hogy mikor tér rá a fő témájára, magára a reformációra, bizonyára az is ilyen szórakoztató lesz. Többször hangosan felnevetek olvasás közben. Végre egy olyan könyv, ami elég alaposnak tűnik, elég szakmainak, és mégis szórakoztató.
A legnagyobb előnye a könyvnek, hogy a reformáció fogalmát megpróbálja – sikerrel – kitágítani, és reformációnak nevez minden megújulási mozgalmat, ami az óegyházon belül megkísérli megváltoztatni a fennálló rendet. Emellett vállaltan az a szándéka, hogy megpróbálja az óegyházat teljesen másféle, az eddigitől eltérő szempontból bemutatni. Kielégítően megcáfolja azt a nézetet, miszerint az óegyház olyan romlott és elvilágiasodott lett volna, hogy szüksége volt a reformációra, bemutatja azokat a szellemi-vallási folyamatokat, amelyek a reformáció előfutárai voltak. Ezeket mind reformációnak nevezi.
Elejétől kezdve van azonban egy olyan érzésem, hogy a könyv nagyon erősen egy koncepció mentén csoportosítja a tényeket; azt talán túlzás lenne mondani, hogy propagandisztikus, mert ez egy csúnya szó, de mégis lassan, ahogy haladok a könyv olvasásával, kezdem egyre inkább érezni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minél személytelenebb egy könyv, annál jobb. A könyvből világosan ki lehet érezni, hogy a szerző kivel szimpatizál, és ki az, akiről legszívesebben nem írna egy szót sem. Már ez meghaladja a szubjektivitás olyan mértékét, ami a hasznára volna a könyvnek. De az elejétől kezdve zavar az, hogy a szerző, aki különben a tények bámulatosan nagy seregét vonultatja fel, igen erősen jelen van a könyvben, mintha irodalmi alkotás lenne.
Úgy tűnik, hogy a szerző számára nagyon vonzó és szimpatikus az a gondolat, hogy a középkorban Európa egységes volt. Az állítás nincs kellőképp megvédve és alátámasztva, hanem csak úgy suttyomban végigvonul a könyvön, és az is, hogy az egység jó, a protestantizmus pedig elrontotta ezt az egységet. Ezt értem, hogy a mai Angliában az egységes Európa mellett kardoskodni progresszív dolognak számít, de úgy tűnik, hogy ez, mármint az egységes Európa gondolata mintegy elvárásként végigvonul a könyvön, a szerző érzelmileg viszonyul ehhez a gondolathoz, azokat szimpatizálja, akik – véleménye szerint – ezt az egységet képviselik, és azokat tartja ellenszenvesnek, akik – ismét csak szerinte – megbontották Európa ezen egységét, azaz a reformátorokat. Azaz tulajdonképpen nem szimpatizál a saját tárgyával, amiről képes volt 1200 oldalt írni. Már az elejétől kezdve az a benyomásom, hogy ez a könyv sokkal többet mond el a szerzőjéről, mint magukról az eseményekről. Ez nem is lenne baj, ha ez nem egy történelem-könyv lenne. Véleményem szerint ez az idealizált egység soha nem létezett, a törésvonalak mindig is léteztek, a reformáció ezeknek intézményes keretet adott, nem pedig megbontott (galád módon) egy addig egységes Európát.
Ezután hosszú fejezetek következnek a reformáció történelméről. Bámulatos az a tényanyag, amit felvonultat, úgy tűnik, hogy mindenről tud, és mindenről véleménye van. De mivel a könyv szakkönyvnek készült, és ennek ellenére mégis a vélemény van túlsúlyban, gyanakodni kezdek, hogy talán nem is olyan objektív a szerző, mint ahogy azt kívánni lehetne. De rendben, talán még az is belefér, hogy valaki felvállalja egy ilyen könyvben a szim- és antipátiáit. A kérdés az, hogy emellett hiteles-e az a kép, amit elénk tár? Túl tud-e lépni a saját érzelmi viszonyulásán? Megbízható-e szakmailag?
A következő fejezetek során a kezdetben pozitív olvasási élmény egyre inkább negatívba hajlik, egyre többször bosszankodom, pattanok fel, húzom el a számat. A könyv egyre kevésbé hiteles.
A hatalmas tényfolyamból, amivel valósággal lebunkóz a szerző, csak kettőt emelek ki, azt a kettőt, ami nekem fontos, és ahol a könyv érzékenyen érint. Az első az a kép, amit Erdélyről mutat.
Ha túllépek a felbuzgó nemzettudaton, akkor azt mondom, hogy nem lett volna feltétlenül muszáj oldalakat írni az erdélyi reformációról. De a szerző persze ír róla, és a fülszöveg is így reklámozza a könyvet, ehhez képest az, amit ír, se nem alapos, se nem hiteles. A reformáció korai szakaszánál egyedül Wagner Bálintot említi (bevallom, nekem is meg kellett néznem, ki is ő), Honterusról, Dévai Bíró Mátyásról, Ozorai Imréről, Gálszécsi Andrásról, Sztárai Mihályról, Huszár Gálról, Kálmáncsehi Sánta Mártonról, Szegedi Kis Istvánról, Méliusz Juhász Péterről, Károli Gáspárról, Misztótfalusi Kis Miklósról és Heltai Gáspárról egy szó sem esik. De talán ez a kisebbik baj. A nagyobbik az erdélyi fejedelmek szerepének teljes, totális félreértése. A könyv le tudja írni, hogy II. Rákóczi György “intelligens és rátermett uralkodó” (p.688), I. Rákóczi Györgyről egy szó sem esik, míg Bethlen Gábor “politikai kalandor” (835), akinél két dolgot emel ki: hogy egyrészt olyan kapzsi, hogy feláldozza a harmincéves háború ügyét a területszerzés oltárán, másrészt hogy Báthory Annát boszorkánysággal vádolja. Ez Erdély legnagyobb fejedelme történelmi szerepének hamis, tendenciózus és szakmaiatlan beállítása. Itt jó lett volna a fordítótól egy lábjegyzet, hogy árnyalja a képet, és leírja, hogy a jelenkori történelem-írás ezzel a képpel homlokegyenest ellenkező képet mutat. Ennek alapján nyugodtan feltehető a kérdés, hogy ha valaki egy olyan témában, amit ismerek, ekkorát csúsztat, vajon a többiben, amit nem ismerek, mennyire lehet hiteles?
Emellett az egész könyvből nyilvánvaló, hogy a szerző nem rokonszenvez a reformáció kálvinista ágával. Mindenki mással igyekszik viszonylag korrekt lenni, és olyan is van, akikről kifejezetten csak pozitívumokat ír (ezek általában katolikusok), de a kálvinista reformációt sokszor egyértelműen a puritanizmussal azonosítja, sőt, a puritanizmus militáns ágával, és nem veszi figyelembe (mint ahogy máshol igen), hogy a fegyveres konfliktus soha nem egy félen múlik. Míg máshol igyekszik a lehető legfinomabbra hangolni a képet, addig a kálvinista iránnyal szemben ezt nem teszi meg; mindent, ami számára a kálvinizmusban rokonszenves lehet (angliai kálvinizmus, Armenius), igyekszik a leválasztani róla, és önálló jelenségként kezelni, ami szintén megkérdőjelezhetően tendenciózus próbálkozás, hogy a számára szimpatikus részeket függetlenítse a számára kevésbé szimpatikusoktól. Egy történésztől ez elfogadhatatlan.
Emellett a szerző, hiába ígéri az ellenkezőjét, mégiscsak az angol reformáció szemszögéből nézi a dolgokat. Ebből a szemszögből talán védhető az a kijelentés, hogy Kálvin nem gyakorolt jelentős hatást a későbbi folyamatokra, mert más szempontból ez az állítás, különösen ha az Egyesült Államok történelmét nézzük, védhetetlen.
A könyv legtöbbet ígérő, és legkevesebbet nyújtó része a harmadik, ahol a társadalmi változásokat elemzi. Elemezné, ha lenne mondanivalója, de olvasás közben az az érzésem, hogy hosszú oldalakon keresztül a semmiről beszél, különösen a “Változó idők” c. 13. fejezetben. Csalódott vagyok. Nem ezt vártam ettől a könyvtől. Emellett ennek a résznek elképesztően nagy hiányossága, hogy a szerző, bár beszél a szexualitásról, a családról, a homoszexuálitásról (fontos témák ezek manapság, de vajon akkor is ennyire fontosak voltak?), de arról egyáltalán nem, hogy a reformáció milyen szerepet játszott a mai értelemben vett modern társadalom, a nemzet eszméje, a nemzetállamok, a nemzeti kultúra kialakulásában. Mivel a modern kor történelmének ez az egyik nagy kérdése, elfogadhatatlan és tudománytalan, hogy erről még csak szó sem esik.
És vannak egyéb bosszantó hibák is. Egyrészt a fordítás terminológiai következetlensége, főleg, ami az iszlámot illeti. Aztán ott van a végjegyzet-rész. Sokszor előfordul, hogy állít valami nagyon meredeket, és nem jelöli meg forrását. Pl. hogy Kálvin azt állítja, hogy Mária megmaradt szűznek Jézus születése után is (p.899). Itt nincs jegyzet, hogy Kálvin hol állítja ezt, ami elég nyilvánvalóan szembe megy azzal a Kálvin-képpel, ami a köztudatban él. Aztán a lábjegyzetek. Az mindenképp dicséretes, hogy a fordító kiegészíti a szerzőt ott, ahol ennek szükségét érzi. De a linkeket aláhúzva betenni nagyon amatőr, noha ez nyilvánvalóan nem a fordító hibája. És ott van maga a könyv. Így, hogy egy kötetben adták ki, a súlya és a mérete miatt szinte olvashatatlan. Miért nem lehetett ezt két kötetben, felhasználóbarátabb változatban kiadni? Bosszantó hibák, amelyek nem könnyítik meg az olvasást.
Mindent összevetve bennem, mint egyszerű olvasóban az a szomorú kép alakult ki a könyvvel kapcsolatban, hogy ez inkább lektűr, mint komolyan vehető történelmi elemzés. Így viszont túl sok adatot tartalmaz, ami lektűrként olvashatatlanná teszi. Ha viszont szakmai műként tekintünk rá, akkor nem lehet eltekinteni a bosszantó, tendenciózus szubjektivitásától, a folyamatok elemzésének felületességétől, a mesélő dagályosságtól, hogy mindig mindenről eszébe jut még valami, és egyáltalán nem gyakorol önfegyelmet, és attól, hogy bizonyos dolgokat rosszul tud, vagy rosszul akar tudni. Tulajdonképp egy bosszantó, sok szakmai hibával teli nagy csalódás számomra ez a könyv.
(Köszönettel tartozom Dr. Földváry Miklósnak, Varga Benjáminnak és a csoporttársaimnak, akikkel egy szemeszter alatt végigvitattuk a könyvet.)
Gyöngyösi Csilla
SZÓLJ HOZZÁ!